Próbált visszaaludni, nem sikerült. Forgolódott, hánykolódott. A gyerekkora jutott eszébe. Az életének az a része, amire nem szívesen emlékezett vissza. Nem volt szerencsés. A szülei elhagyták. Intézetben nevelkedett, ahol nem tudták pótolni az igazi otthont, a családi légkört. Mikor 18 évesen el kellett hagynia az intézetet, nagyon nehéz év köszöntött rá. Sokat és keményen dolgozott. Egy virágüzletben kapott munkát, mellette takarítást, újságkihordást vállalt. Egy év múlva felragyogott a szerencsecsillaga.

Egy gyönyörû áprilisi napon, egy srác lépett be a boltba. Szomorú volt. Egy koszorút rendelt, amiért másnap visszament. Késõbb kiderült, hogy a nagymamáját veszítette el, akit nagyon szeretett. Kata beszélgetett vele. Látszott a fiún, hogy szívesen társalog. Többször megfordult a kis üzletben eztán is. Jókat dumcsiztak. Szívesen vette volna a fiatalember közeledését, ám erre még egy darabig nem került sor. Megismerkedésük után kb. fél évvel, Tomi vásárolt egy gyönyörû szál rózsát, majd kiment az üzletbõl. Kata azon gondolkodott, hogy ki kaphatja a rózsát. Nem kellett sokáig törnie a fejét, mert Tamás, amint kilépett az üzletbõl, rögtön vissza is fordult. Úgy tett, mintha most érkezett volna, és az imént vásárolt rózsát átnyújtotta neki, majd sétálni hívta. Így kezdõdött az õ közös életük.

Találkozásuk után kb. másfél évvel össze is házasodtak. Ennek immár 18 éve. Azóta már az ikergyermekeik is felnõttek. Idén kezdték el a gimnáziumot.

Gyorsan repült az idõ így gondolatban, valójában azonban csak 10 perc telt el azóta, hogy az életérõl töprengeni kezdett.

Gondolatai újra a gyermekeire terelõdtek. Eszébe jutottak a csínytevéseik, rosszalkodásaik. Becsukott szemmel is maga elõtt látta a két kis manót, mikor ijedt arccal tekintettek rá, miután egy “õserdei kaland” után a leszakadt függönykarnis történetét kellett elmondaniuk.

Eszébe jutott az az eset is, amikor két tányér spenóttal dekorálták ki a konyhát. Utána jó idõbe telt, míg közösen kitakarítottak.

Alapvetõen szófogadó gyerekeket sikerült nevelnie a két kis lurkóból, de természetesen minden családban akadnak ilyen csínytevések. Az intézeti gyerekek õrült viselkedéséhez képest ez a két gyerek angyal volt. Az õ két kis angyalkája. Imádta õket, és azt akarta, hogy õk a gyermekkorukra szívesen emlékezzenek majd vissza.

Ma karácsony van. Eddig ez az ünnep még mindig kellemesen telt a családnak. Nem úgy, mint az intézetbeli karácsonyok. Ez az ünnep a szereteté. Bár náluk az év többi napját is általában nyugalom, béke és szeretet jellemezte - szerencsésnek is tartotta magát emiatt -, azért mindannyian szerették, várták az évnek ezt a napját.

Sajnos neki nem adatott meg, a szeretõ családi környezet gyerekkorában, ezért mindent megtett, hogy a család, amiben most élt, minél szeretetteljesebb legyen. Egy békés nyugodt fészek, ahová a családtagok nyugodtan hazajöhetnek, és egy-egy nehéz nap után feltöltõdhetnek.

Örült, hogy jól fogják érezni magukat és akkor eszébe jutott, egy december eleji nap, mikor a virágüzletben beszélgetett néhány emberrel.

Délelõtt még elfogadható volt az idõjárás, kicsit szállingózott a hó. A forgalom erõs volt. Az emberek egymás kezébe adták a kilincset. Adventi koszorút, apró ajándéktárgyakat vásároltak illetve a karácsonyi díszítéshez szükséges kellékeket vettek. Emellett a virág is jól fogyott. Nem panaszkodhatott, volt munka bõven. Szerette amit csinált, így nem morgolódott a sok vásárló miatt. Jobban érezte magát, ha jöttek az emberek, mintha nem volt senki az üzletben. Mindig kedves volt és udvarias, így állandó, visszajáró vásárlói is akadtak. A bolt tulajdonosa elégedett volt vele. Nem cserélte le kedves alkalmazottját, - aki miatt sokan nem is mentek máshová - fiatalabbra.

Délután egy kicsit csökkenni kezdett a forgalom, valószínû a kitartó havazás miatt. Talán ezért is emlékszik az akkor érkezett vevõkre jobban. A fiatal suhancról a férje, és a megismerkedésük jutott eszébe. A fiú fél 3 körül érkezett.

- Jó napot kívánok!

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek?

- Egy rózsacsokrot szeretnék, 20 szál rózsából.

- Válassza ki, legyen szíves a szálakat, és máris elkészítem.

A fiú gyors, határozott mozdulatokkal kiemelt 20 szál vörös rózsát a padlóra állított vázából és Katának adta, aki rutinos mozdulatokkal pompás csokrot varázsolt belõle. Az ifjú arcán látta, hogy meg van elégedve.

Kicsivel késõbb egy nyugdíjas néni érkezett. Õt azért jegyezte meg, mert olyan kedves volt, megdicsérte õt, és ez jól esett neki. Bár szerették a vevõk, ezt nem igazán mondták, vagy mutatták ki. Pedig néha erre is szükség van. Nem sûrûn, nem gyakran, de hébe-hóba jól esik egy-egy dicséret, pár kedves szó! Nem kell sok a lelkünknek, csak egy kis “simogatás” “cirógatás”, hogy érezzük, hogy jól csináljuk, amit csinálunk, hogy jó úton haladunk. Egy kis megerõsítés, amitõl nõ az önbizalom, amitõl jobb lesz a kedvünk, és a munka is jobban megy. Már sokszor megfigyelte, hogy egy kis kedvesség, mennyire meg tud változtatni embereket.

- Szép jó napot aranyoskám!

- Üdvözlöm. Mit adhatok? - fordult hozzá a szokásos udvarias, kedves hangján, mosolyogva.

- Nahát, még vannak lelkes eladók? Ezt nem hittem volna! Mindenhol olyan morcosak manapság az árusok, de maga kedvesem nagyon szimpatikus. Mióta dolgozik?

- Már 20 éve.

- Akkor maga egy csoda. No nem rabolom az idejét, csak egy szál szegfût kérek egy kis zölddel.

- Melyiket adhatom? Tessék választani! - mutatta a kezével a választékot.

A néni habozott.

- Nem is tudom, mindegyik olyan szép!

Nem sürgette, hagyta nyugodtan nézelõdni. Az idõs hölgy gyönyörködött a szebbnél szebb virágokban, végül kiemelt egyet és átadta Katának, aki hamarosan átnyújtotta neki a celofánba csomagolt virágot.

A néni fizetett. Sokáig bogarászott a tárcájában, amíg az aprót összeszedte és örömmel állapította meg, hogy ezen tevékenységét nem kísérte sem gúnyos megjegyzés, sem fintorgás.

- Köszönöm a segítségét kedvesem. Jó volt ide betérni. Milyen béke van itt bent. Igazi karácsonyi hangulat. Szép a díszítés is. Nem túl sok, nem túl kevés. Elõre is kívánok kellemes ünnepeket. Minden jót!

- Önnek is kívánom a legjobbakat. Viszontlátásra.

A hölgy távozott. Alig lépett ki, egy 30 év körüli fiatal, elegáns nõ érkezett, látszott, hogy drága holmikat visel. Szinte új, háromnegyedes szövetkabátja, hosszú, bõr csizmája és elegáns bõrbõl készült táskája színben, formában harmonizáltak. (- Erre nekem sosem lesz pénzem - gondolta. - Jó, ha egy csizmám, és egy táskám van. Ennek a nõnek biztos van 5-5 legalább mind a kettõbõl. Ám ezért nem irigyelte, meg volt elégedve a saját életével.) A nõ mögött egy középkorú kalapos férfi csukta be az ajtót. A nõ nézelõdni kezdett, a férfi a pulthoz lépett.

- Jó napot!

- Üdvözlöm, parancsoljon!

- Egy adventi koszorút szeretnék. Segítene választani? A feleségemet szeretném meglepni vele.

Kata elõjött a pult mögül és az adventi koszorúkhoz vezette a férfit.

- Itt vannak az elkészített koszorúk. Mi a felesége kedvenc színe?

- A narancssárga.

- Sajnos, most nincs olyan színû készen, nem rég vitték el, de ha ráér, holnapra készítek Önnek egyet.

- Azt megköszönöm.

Ismét a pult mögé lépett, majd gyertyákat és szalagokat vett elõ. A férfi gondolkodott egy keveset, majd kiválasztotta a számára megfelelõt. Közben az ajtó fölé akasztott szélcsengõ újabb vevõ érkezését jelezte. Ismét egy fiatalember érkezett. Földig érõ, fekete kabátját beborította a hó.

- Jó napot kívánok! Nagyon rákezdett a hóesés. Megvárhatnám itt, amíg csillapodik kissé?

- Természetesen - válaszolt Kata és félretette a férfi által kiválasztott gyertyákat és szalagokat.

A fiú megállt a kirakatnál, és az utcát fürkészte. A csinos nõ, aki eddig az ajándéktárgyaknak szentelte figyelmét, most leemelt egy aranyos plüss kutyát, és egy díszdobozt a polcról majd Katához lépett.

- Ezeket szeretném kérni.

- Egy pillanat türelmet kérek - mondta Kata és a férfi felé fordult.

- Akkor holnap, bármikor érte lehet jönni. A nevét legyen kedves megmondani.

- Túri Zsolt. Köszönöm, akkor holnap. Viszontlátásra.

- Viszontlátásra.

A férfi távozni készült, de az erõs hóesés láttán meggondolta magát. Odaállt a fiatalember mellé. Ekkor egy arrogáns, középkorú férfi lépett a helyiségbe. Az adventi koszorúkhoz ment. Meg sem nézte õket, csak felemelte a legelsõt és a pultra vetette.

- Ezt kérem.

Épp ekkor szolgálta ki az elegáns nõt, így megkérte udvariasan a nem éppen szimpatikus alakot, hogy egy cseppet várjon.

- Nem várok! Mondja meg mennyit fizetek, és már itt sem vagyok! Sietek!

Kata miközben elvette a nõtõl a pénzt, és visszaadott, az úrhoz fordult és 1500 Ft-ot kért.

- 1500 Ft, ezért a vacakért? Tessék! - dobta a pénzt a pultra.

- Megbocsásson, de miért beszél ilyen durván ezzel a kedves hölggyel - vette védelmébe Katát a kalapos úr, aki a fiatalemberrel együtt még mindig a kirakatnál várta, hogy alábbhagyjon a hóesés.

- Nem mindegy? Úgy beszélek, ahogy kedvem tartja. Különben sem érek rá - azzal sarkon fordult és az ajtó felé irányította lépteit.

- Hagyja csak - mondta Kata a kalapos férfinak. Köszönöm, hogy a védelmemre kel, de nem szükséges, nem szeretem a veszekedést. Egyébként sem, de így ünnepek táján még nyugodtabb légkörre vágyom.

Az arrogáns férfi eközben kilépett az ajtón, de kint tombolt a hóvihar. Jeges szél süvített, a hó csak egyre jobban esett, semmi jelét nem adta annak, hogy kicsit enyhülni akarna. Így visszafordult és újra belépett az üzletbe, majd megállt a kirakatnál, a többiektõl kicsit távolabb.

- Most már nem siet? - kérdezte gúnyosan az elegáns nõ.

- De! Sietek! Sietnék! A kocsim itt parkol 5 méterre, de ebben az idõben sem gyalog, sem kocsival nem jutok sehova.

- Miért siet úgy? - kérdezte Kata barátságosan. Hitt abban, hogy ha kedvességgel válaszol az ilyen kellemetlenkedésekre, akkor az illetõ megenyhül.

- Semmi köze hozzá!

- Inkább menjen ki! Ilyen viselkedéssel csak rossz hangulatot teremt maga körül - szólt rá a kalapos.

- Itt bent olyan kellemes volt, amíg maga nem jött.

A fiú, aki eddig csöndben álldogált, és csak hallgatta a szópárbajt, most megszólalt.

- Hagyják már. Biztos meg van az oka, amiért így beszél. Nem mondom, hogy ez a helyes, de az ilyen viselkedést pont mások ellenszenves modora hozza elõ. Ha kellemes, szeretõ környezetben nevelkedik valaki, akkor azt tanulja meg, és ennek megfelelõ lesz a magatartása. Természetesen késõbb is érheti sok kellemetlen élmény, ami ilyen reakciót vált ki, még akkor is, ha boldog gyerek kora volt, de lehet, hogy már gyerekként sem kapta meg, azt a biztonságos, békés, családi környezetet, amire mindannyiunknak szüksége van. Lehet ez egy védekezõ álarc is. Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy ha nem ilyen erélyesen lépnek fel másokkal szemben, akkor levegõnek nézik õket, és semmit nem érnek el.

- Mi maga pszichológus? - kérdezte dühösen a goromba férfi.

- Nem, csak szoktam olvasni a témában, és szeretek elgondolkodni az emberek viselkedésén. Némi tapasztalat is van abban, amit mondtam. Lehet az is, hogy intézetben nevelkedett, azért ilyen nyers a modora - válaszolt nyugodtan a srác.

A férfi megdöbbent. Nem szólt semmit. Kata bekapcsolta a rádiót, hogy ne legyen akkora a csönd. A helyiséget kellemes karácsonyi melódia töltötte be.

Kint még szakadt a hó. Álltak csöndben, és nézték a kihalt, néptelen utcát.

Az arrogáns úr, a gyerekkorán gondolkodott, az intézeti éveken.

- Vajon igaza van ennek a kölyöknek? Tényleg az ottani évek nyoma lenne, a zord viselkedés hátterében? Közeleg a karácsony és õ megint egyedül lesz. Azért is volt ilyen komor hangulata. Miért siet? Mert nem szeret emberek közt lenni, azok mindig csak megalázzák, legalább is régen így volt az intézetben. Talán azért vette fel ezt az erélyes pózt, mert így nem mernek hozzá szólni, így elijeszt mindenkit. Ám ez a fiú még ennek ellenére is kedves volt vele, sõt az eladó is.

A kalapos fejében a közelgõ ünnep körüli teendõk kavarogtak.

- Még be kell szerezni egy-két ajándékot, díszítést, égõket, mert a gyerekek kérték, és igazán sokat segítenek otthon, és most kapott is egy kis jutalmat. Még a fabeszerzés is hátra van. Ugyan van még bõven idõ, de nem szabad az utolsó pillanatra sem hagyni. Kész téboly ez a karácsony. A béke helyett, csak rohanás, kapkodás az egész.

A fiatalember a barátnõjére gondolt, akihez igyekezett volna, és akit még értesíteni sem tud, mert a mobiltelefonját otthon felejtette.

- Veszek neki itt valami szép virágot, hátha akkor kiengesztelõdik. Már biztosan nagyon mérges, hogy nem találkoztak a mozinál.

Azután neki is a karácsony jutott eszébe. Hogy hogyan fog neki hiányozni a lány az ünnepek alatt.

- Együtt karácsonyozni még korai volna, talán majd jövõre.

A csinos nõ azon töprengett, hogy a hétvégén milyen étellel lepje meg a férfit, akivel együtt élt. Aztán azon mélázott, hogy karácsonykor mi kerüljön az asztalra. Eszébe jutottak még az elintézésre váró munkahelyi és otthoni feladatok is. Kiket kell felhívni, találkozókat megbeszélni, a takarítás, sütés, képeslapok megírása, feladása, ajándékvásárlás, csomagolás. Tervezett, szervezett gondolatban.

Kata a gyerekeire gondolt, hogy vajon mit csinálhatnak most. Már délután 3 óra volt. Otthon kell lenniük. Remélte, hogy még a hóvihar elõtt sikerült hazaérniük. Férje még dolgozik. Fel kellene hívni a lurkókat, hogy minden rendben van-e? Már tárcsázott is. Pár másodperc múlva az egyik csibe hangját hallotta. Megnyugtatta Katát, hogy minden rendben, mindketten otthon vannak.

- Talán az itt rekedt emberek közül is akar valaki telefonálni - jutott eszébe.

- Önök nem akarnak senkit felhívni? Nyugodtan használhatják a telefont, ha valakit értesíteni szeretnének - közölte barátságosan.

- Kedves, hogy megengedi, köszönöm. Én élek a lehetõséggel. Sajnos otthon hagytam a mobilom és a barátnõm, akivel moziba készültünk, már biztos izgul értem.

A fiú tárcsázott, majd röviden tájékoztatta a lányt, és kérte, hogy hívja fel a szüleit is.

Ezután ki akarta fizetni a hívást, de Kata nem fogadta el a pénzt. A csinos nõ a saját mobiljáról telefonált, a kalapos szintén elfogadta az ajánlatot, és feltárcsázta a feleségét.

Az arrogáns úr nem vett elõ mobilt, és nem használta az üzlet telefonját sem.

- Ön nem akar senkit felhívni?

- Nem.

- Miért ilyen rosszkedvû? A hóesés miatt, vagy elkésik valahonnan? - próbálkozott Kata újra.

A férfi nem válaszolt, csak bámult ki az utcára.

- Hagyja, nem érdemes az ilyennel beszélgetni. Látta az elõbb, hogy beszélt magával!

- Én a fiatalemberrel értek egyet. Lehet, hogy gyerekkorában történt valami, ami miatt így viselkedik, de lehet, hogy most érte valami nagyon rossz dolog. Én intézetben nõttem fel, láttam, hogy milyenek voltak ott néhányan. Nekem szerencsém volt, mert megismertem a férjemet, és azóta igazi családban élek, de akit nem kedvelt Fortuna, abból lehet, hogy hasonlóan zord ember vált.

- Hát Ön tudja. Én nem kívánok csevegni vele.

- Próbálja meg elképzelni milyen lenne a maga élete, ha intézetben nevelkedett volna. Sajnos sokszor tapasztaltam, hogy az emberek, csak a maguk problémájával foglalkoznak, a mások baja hidegen hagyja õket. Nem tudják megérteni a másik embert. Mi történne, ha mindenki így gondolkodna és senki nem segítene a másikon?

Nekem van néhány emlékem. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, és valahova menni kellett, szerencsére általában akadt önkéntes, aki segített a babakocsit a jármûvekre feltenni, levenni. Nagyon hálás voltam nekik. Elõfordult, hogy meg kellett kérjek valakit, de sokszor megtörtént, hogy maguktól jöttek oda hozzám segíteni.

Egyszer, a gyógyszertárba mentem be, és a hátammal toltam be az ajtót, hogy be tudjak jutni a babakocsival. A hátizsákom pántja beleakadt a kilincsbe. El is gondolkodtam rajta, hogy milyen látványt nyújthatok. Szerencsére, egy fiatal nõ, segített. Vannak még kedves emberek. Önnek nincsenek ilyen emlékei?

- Nincsenek.

- Nem fordult elõ, hogy egy üzletben egy magasabb polcon lévõ árut szeretett volna megvásárolni, amit nem ért el, vagy egy nagy csomagot cipelt, amit segítettek feltenni a villamosra? Nem kért meg még senkit, hogy váltson fel önnek egy 100 Ft-ost 20 Ft-osokra, mert telefonálni szeretne?

A kalapos elgondolkodott, és igazat adott neki.

- Erre nem is gondoltam. Még szerencse, hogy vannak még segítõkész emberek, akik úgy gondolkodnak, mint Ön.

- Igen. Nagy szerencse. Fõleg, hogy a szeretet ünnepe közeleg, ilyenkor még inkább oda kéne figyelnünk egymásra. Önök, hogyan fognak ünnepelni?

Erre a kérdésre senki sem számított. Meglepõdtek, vajon miért érdekli ez az eladót?

- Azért kérdezem, mert sokaknak, ez az ünnep, nem békés nyugodt, mint amilyennek lennie kéne, hanem rohanás, kapkodás. A család hölgytagjai majdnem az egész napot a konyhában töltik, készítik az ünnepi ételt, terítenek, felszolgálnak, mosogatnak. A többiek meg általában feldíszítik a fát, TV-t néznek. Szerintem ez így nem helyes. Nekem sikerült megvalósítani egy valóban kellemes ünnepet. Már most december elején el kezdünk készülni. Beosztjuk, mindenki kiveszi a részét a munkából. Így nem kell karácsonykor kapkodni. A fát már elõzõ nap beleállítjuk a talpba, és kikészítjük a díszeket is. 24-én, amíg én a konyhában forgolódom, oda jönnek a többiek mellém. Együtt pucoljuk a krumplit, mind a négyen, hipp-hopp kész az egész, és közben rejtvényekkel szórakoztatjuk egymást. Készítünk pattogatott kukoricából láncot a fenyõre, és almákba szegfûszegeket szurkálunk.

Ebéd után kellemes zene mellett mosogatok, a többiek, törölgetnek, és a helyére rakják az edényeket. Ez vacsoránál is így történik. Együtt csinálunk mindent. Van, aki paníroz, van aki krumplit pucol. Be van osztva. A süteményeket már elõzõ nap megsütjük. Közben beszélgetünk, viccelõdünk. A vacsoránál gyertyát gyújtunk. Így minden hamar megy, és mindenki tud pihenni is. TV-t is szoktunk nézni. Jut idõ mindenre.

A fenyõdíszítés a délutáni pihenõ után van. Én sem maradok ki belõle. Együtt a család egész nap. Nem rohanunk, nem sietünk, nem idegeskedünk, van idõnk egymásra. Vacsora és rendrakás után jöhet az ajándékosztás. Nem vetjük rá magunkat a csomagokra, hanem egyesével bontjuk ki õket. Amíg valaki bont, addig a többiek nyugodtan várnak, figyelik a bontót, hogy vajon mit kapott. Közben eszünkbe jutnak régi és új mókás történetek, és viccek. Beszélgetünk. Nagyon jól érezzük magunkat. Másoknál az ajándékozás lezajlik 10-15 perc alatt, mi meg egy órán keresztül élvezzük a csomagbontást. Nem mondom, hogy mindenhol pont így kell csinálni, de úgy sem, hogy az anyukák mindenbõl kimaradjanak. Kicsit odafigyelve egymásra, egymást segítve.

Míg beszélt, õt figyelték, csak a morcos fickó bámulta az utcát. Most, hogy befejezte, õ szólalt meg.

- Igaza volt ennek a kölyöknek. Valóban intézetben nõttem fel. A társaim sokat piszkáltak. Mindig az én káromra viccelõdtek. Utáltam õket, az intézetet, azt a helyzetet. Nem voltam a sors kegyeltje késõbb sem. Nincs társam, senkim. A karácsonyt is egyedül fogom tölteni, valószínûleg ezért voltam, vagyok ilyen csípõs modorú. Elnézést kérek a viselkedésemért, és köszönöm kettejük emberségét - fordult Kata és a fiú felé, majd kilépett a sötét téli utcára, ahol már dolgoztak a hómunkások.

- Látják, megenyhült - mosolygott Kata és örült, hogy a férfi kevésbé zordan távozott, mint ahogy bejött.

- Hogy elrepült az idõ! Észre sem vettük, elállt a hóvihar, és már takarítják az utcákat - csodálkozott a nõ, majd elköszönt és távozott.

- Nem gondoltam volna, hogy ez a goromba fráter elnézést fog kérni Öntõl. Hihetetlen. Ez varázslat.

- Higgye el nem az. Csak kicsit törõdni kell egymással, ahogy azt az imént mondtam. No és néha magunkkal is. Amikor már nagyon egyhangúak a napjaink, akkor kell egy kis kényeztetés. Például, elmenni egy múzeumba, egy moziba, egy koncertre, vagy csak beleülni egy kád, forró vízbe. Meggyújtani néhány gyertyát, és zenehallgatás közben lazítani egy kicsit. Nekem az is örömet szerez, mikor felelevenítem a múlt kellemes emlékeit, a gyermekeim csintalankodásait, családi kirándulásokat, vagy nézegetem a fényképalbumot. Egy jó könyv is kizökkenthet a mindennapi kerékvágásból. Szeretem figyelni a házak tetejét, mikor villamoson utazom. Mindig csak lefelé nézünk. Felfelé sosem, pedig sok szép épület magasodik ám körülöttünk. Még a régi épületek szobordíszei is felderítenek. Rájuk csodálkozom, hogy ilyen is van? Annyi minden mellett elmegyünk, pedig sok szép dolog van a világban.

Tetszik, figyelem, ahogy a madarak a tócsában fürödnek, ahogy a szárnyaikkal csapdossák a vizet, máskor hallgatom az erdõben kirándulva az éneküket. Kedves kép az is, mikor szintén a kirándulás alatt meglátom, hogy az elsõ növények már dugják ki a leveleiket a föld alól, ébred a természet, érkezik a tavasz, a napsugarak simogatják az arcomat. Ahogy a pók szövi a hálóját, azt is érdemes megnézni, vagy ahogy hatalmas csapat varjú szeli át az égboltot. Ahogy a hangyák szép sorban menetelnek, ahogy a parkban anyák játszanak gyerekeikkel, ahogy a szomjas föld issza az esõcseppeket, és utána a szivárvány ragyog az égen. Az illatok is felvidítanak. Szagolta már úgy a kávét, vagy a kakaót, hogy csak az illatra figyelt? Esõ után, a föld szaga is nagyon kellemes, és a levágott fû illatát is szeretem. Legutóbb a gyerekeim leptek meg egy adventi kalendáriummal. Õk készítették. Versekkel, érdekes tényekkel, rejtvényekkel, képekkel varázsolják szebbé egy-egy napomat.

- Maga egy csoda - válaszolta döbbenten a kalapos.

- Jó ember, nagyon jó. Örülök, hogy találkoztam magával. Holnap jövök a koszorúért, és talán idén másképp ünnepelünk. Minden jót!

- Magának is.

A fiú szájszögletében mosoly bujkált. Õ tudta, hogy Kata mirõl beszél, és persze õ is örült, hogy segített egy embernek. Az egyik vázához lépett, és kiemelte a leghosszabb szárú rózsabimbót.

- Ezt kérném szépen.

- Jó választás! Siessen a barátnõjéhez, most már járhatók az utak. Azt a pénzt meg tegye el.

- Ne vicceljen! Nem fogadhatom el.

- De igen, és köszönöm, hogy segített helyretenni azt az embert. Talán picit kellemesebb karácsonya lesz idén, mint eddig volt. Viszontlátásra. Kellemes ünnepeket.

- Önnek is. Viszontlátásra. - A fiú is távozott.

Kata egyedül maradt. Elvégezte még a zárás körüli teendõket, végül bezárta a boltot, és haza indult.

Kata visszazökkent a valóságba. - Hol lehetnek, mit csinálhatnak most vajon, azok az emberek? Hogyan ünnepelnek?

Máskor is elõfordult vele, hogy gondolatban más helyekre vándorolt, és azon töprengett, hogy ott mit csinálnak éppen. Most is ezt tette, de nem messze földre kalandozott, csak alkalmi ismerõsein jártak a gondolatai. Próbálta elképzelni a karácsonyukat. Kívánta, hogy szép ünnepük legyen.

Az elõszobai falióra halkan ketyegett. Kint kezdett pirkadni. Felkelt, reggelit készített. A gyermekei csatlakoztak hozzá. Kezdetét vette az ünneplés. Beszélgettek, mókáztak, rejtvényekkel szórakoztatták egymást, érdekes dolgokat tudtak meg egymástól. Például, hogy Budapesten a Keleti pályaudvar homlokzatán található James Watt és George Stevenson szobra, vagy azt, hogy olyan közmondásaink is vannak, mint “Majd alhatsz karácsonykor!” vagy “Karácsony után egy kakaslépéssel nyúlik a nap.” vagy, hogy I. György angol király alig tudott angolul, a százéves háború 116 évig tartott, a panama-kalapot Equadorban találták fel, a Kanári-szigetek neve a fókáról kapta nevét, mert latinul a “fókák, avagy a tengeri kutyák szigetét” jelenti, hogy Magyarországon is van Feketeerdõ, hogy a szeméttároló edény, a kuka neve, egy német, szemétgyûjtõ kocsikat gyártó cég, a Keller und Knappich Augsburg nevének kezdõbetûibõl alakult ki.

Minden úgy zajlott, ahogy azt Kata az üzletben elmesélte azon a hóviharos, decemberi napon.

Éjféltájt, amikor aludni tértek, a hálószoba ablakhoz lépett, és kinézett rajta. Odakint hatalmas pelyhekben hullott a hó. Belepett mindent. Békét, nyugalmat, szeretetet sugározva. Kata így gondolta.