|
|
||||
|
|
|||
|
|
||||
|
Kata a sötét szobában az
órára nézett. Még csak hajnali 5
óra volt. A férje ott szuszogott mellette,
békésen aludt. A társ, akire mindig is
vágyott.
Próbált visszaaludni, nem
sikerült. Forgolódott, hánykolódott.
A gyerekkora jutott eszébe. Az életének az
a része, amire nem szívesen emlékezett
vissza. Nem volt szerencsés. A szülei
elhagyták. Intézetben nevelkedett, ahol nem
tudták pótolni az igazi otthont, a családi
légkört. Mikor 18 évesen el kellett hagynia
az intézetet, nagyon nehéz év
köszöntött rá. Sokat és
keményen dolgozott. Egy virágüzletben kapott
munkát, mellette takarítást,
újságkihordást vállalt. Egy
év múlva felragyogott a szerencsecsillaga.
Egy gyönyörû
áprilisi napon, egy srác lépett be a
boltba. Szomorú volt. Egy koszorút rendelt,
amiért másnap visszament. Késõbb
kiderült, hogy a nagymamáját
veszítette el, akit nagyon szeretett. Kata
beszélgetett vele. Látszott a fiún, hogy
szívesen társalog. Többször megfordult
a kis üzletben eztán is. Jókat dumcsiztak.
Szívesen vette volna a fiatalember
közeledését, ám erre még egy
darabig nem került sor. Megismerkedésük
után kb. fél évvel, Tomi
vásárolt egy gyönyörû szál
rózsát, majd kiment az üzletbõl. Kata
azon gondolkodott, hogy ki kaphatja a rózsát. Nem
kellett sokáig törnie a fejét, mert
Tamás, amint kilépett az üzletbõl,
rögtön vissza is fordult. Úgy tett, mintha
most érkezett volna, és az imént
vásárolt rózsát
átnyújtotta neki, majd sétálni
hívta. Így kezdõdött az õ
közös életük.
Találkozásuk után kb.
másfél évvel össze is
házasodtak. Ennek immár 18 éve.
Azóta már az ikergyermekeik is felnõttek.
Idén kezdték el a gimnáziumot.
Gyorsan repült az idõ
így gondolatban, valójában azonban csak 10
perc telt el azóta, hogy az
életérõl töprengeni kezdett.
Gondolatai újra a gyermekeire
terelõdtek. Eszébe jutottak a
csínytevéseik, rosszalkodásaik. Becsukott
szemmel is maga elõtt látta a két kis
manót, mikor ijedt arccal tekintettek rá,
miután egy “õserdei kaland”
után a leszakadt függönykarnis
történetét kellett elmondaniuk.
Eszébe jutott az az eset is, amikor
két tányér spenóttal
dekorálták ki a konyhát. Utána
jó idõbe telt, míg közösen
kitakarítottak.
Alapvetõen szófogadó
gyerekeket sikerült nevelnie a két kis
lurkóból, de természetesen minden
családban akadnak ilyen csínytevések. Az
intézeti gyerekek õrült
viselkedéséhez képest ez a két
gyerek angyal volt. Az õ két kis
angyalkája. Imádta õket, és azt
akarta, hogy õk a gyermekkorukra szívesen
emlékezzenek majd vissza.
Ma karácsony van. Eddig ez az
ünnep még mindig kellemesen telt a
családnak. Nem úgy, mint az intézetbeli
karácsonyok. Ez az ünnep a szereteté.
Bár náluk az év többi napját
is általában nyugalom, béke és
szeretet jellemezte - szerencsésnek is tartotta
magát emiatt -, azért mindannyian
szerették, várták az évnek ezt a
napját.
Sajnos neki nem adatott meg, a
szeretõ családi környezet
gyerekkorában, ezért mindent megtett, hogy a
család, amiben most élt, minél
szeretetteljesebb legyen. Egy békés nyugodt
fészek, ahová a családtagok nyugodtan
hazajöhetnek, és egy-egy nehéz nap
után feltöltõdhetnek.
Örült, hogy jól
fogják érezni magukat és akkor
eszébe jutott, egy december eleji nap, mikor a
virágüzletben beszélgetett
néhány emberrel.
Délelõtt még
elfogadható volt az idõjárás,
kicsit szállingózott a hó. A forgalom
erõs volt. Az emberek egymás kezébe
adták a kilincset. Adventi koszorút, apró
ajándéktárgyakat vásároltak
illetve a karácsonyi díszítéshez
szükséges kellékeket vettek. Emellett
a virág is jól fogyott. Nem
panaszkodhatott, volt munka bõven. Szerette amit
csinált, így nem morgolódott a sok
vásárló miatt. Jobban érezte
magát, ha jöttek az emberek, mintha nem volt senki
az üzletben. Mindig kedves volt és udvarias,
így állandó, visszajáró
vásárlói is akadtak. A bolt tulajdonosa
elégedett volt vele. Nem cserélte le kedves
alkalmazottját, - aki miatt sokan nem is mentek
máshová - fiatalabbra.
Délután egy kicsit
csökkenni kezdett a forgalom,
valószínû a kitartó havazás
miatt. Talán ezért is emlékszik az akkor
érkezett vevõkre jobban. A fiatal
suhancról a férje, és a
megismerkedésük jutott eszébe. A fiú
fél 3 körül érkezett.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok!
Miben segíthetek?
- Egy rózsacsokrot szeretnék,
20 szál rózsából.
- Válassza ki, legyen szíves
a szálakat, és máris
elkészítem.
A fiú gyors, határozott
mozdulatokkal kiemelt 20 szál vörös
rózsát a padlóra állított
vázából és Katának adta, aki
rutinos mozdulatokkal pompás csokrot varázsolt
belõle. Az ifjú arcán látta, hogy
meg van elégedve.
Kicsivel késõbb egy
nyugdíjas néni érkezett. Õt
azért jegyezte meg, mert olyan kedves volt,
megdicsérte õt, és ez jól esett
neki. Bár szerették a vevõk, ezt nem
igazán mondták, vagy mutatták ki. Pedig
néha erre is szükség van. Nem
sûrûn, nem gyakran, de hébe-hóba
jól esik egy-egy dicséret, pár kedves
szó! Nem kell sok a lelkünknek, csak egy kis
“simogatás”
“cirógatás”, hogy
érezzük, hogy jól csináljuk, amit
csinálunk, hogy jó úton haladunk. Egy kis
megerõsítés, amitõl nõ az
önbizalom, amitõl jobb lesz a kedvünk,
és a munka is jobban megy. Már sokszor
megfigyelte, hogy egy kis kedvesség, mennyire meg tud
változtatni embereket.
- Szép jó napot
aranyoskám!
- Üdvözlöm. Mit adhatok? -
fordult hozzá a szokásos udvarias, kedves
hangján, mosolyogva.
- Nahát, még vannak lelkes
eladók? Ezt nem hittem volna! Mindenhol olyan morcosak
manapság az árusok, de maga kedvesem nagyon
szimpatikus. Mióta dolgozik?
- Már 20 éve.
- Akkor maga egy csoda. No nem rabolom az
idejét, csak egy szál szegfût kérek
egy kis zölddel.
- Melyiket adhatom? Tessék
választani! - mutatta a kezével a
választékot.
A néni habozott.
- Nem is tudom, mindegyik olyan
szép!
Nem sürgette, hagyta nyugodtan
nézelõdni. Az idõs hölgy
gyönyörködött a szebbnél szebb
virágokban, végül kiemelt egyet és
átadta Katának, aki hamarosan
átnyújtotta neki a celofánba csomagolt
virágot.
A néni fizetett. Sokáig
bogarászott a tárcájában,
amíg az aprót összeszedte és
örömmel állapította meg, hogy ezen
tevékenységét nem kísérte
sem gúnyos megjegyzés, sem fintorgás.
- Köszönöm a
segítségét kedvesem. Jó volt ide
betérni. Milyen béke van itt bent. Igazi
karácsonyi hangulat. Szép a
díszítés is. Nem túl sok, nem
túl kevés. Elõre is kívánok
kellemes ünnepeket. Minden jót!
- Önnek is kívánom a
legjobbakat. Viszontlátásra.
A hölgy távozott. Alig
lépett ki, egy 30 év körüli fiatal,
elegáns nõ érkezett, látszott, hogy
drága holmikat visel. Szinte új,
háromnegyedes szövetkabátja, hosszú,
bõr csizmája és elegáns
bõrbõl készült táskája
színben, formában harmonizáltak. (- Erre
nekem sosem lesz pénzem - gondolta. - Jó, ha egy
csizmám, és egy táskám van. Ennek a
nõnek biztos van 5-5 legalább mind a
kettõbõl. Ám ezért nem irigyelte,
meg volt elégedve a saját
életével.) A nõ mögött egy
középkorú kalapos férfi csukta be az
ajtót. A nõ nézelõdni kezdett, a
férfi a pulthoz lépett.
- Jó napot!
- Üdvözlöm, parancsoljon!
- Egy adventi koszorút
szeretnék. Segítene választani? A
feleségemet szeretném meglepni vele.
Kata elõjött a pult
mögül és az adventi koszorúkhoz vezette
a férfit.
- Itt vannak az elkészített
koszorúk. Mi a felesége kedvenc színe?
- A narancssárga.
- Sajnos, most nincs olyan
színû készen, nem rég vitték
el, de ha ráér, holnapra készítek
Önnek egyet.
- Azt megköszönöm.
Ismét a pult mögé
lépett, majd gyertyákat és szalagokat vett
elõ. A férfi gondolkodott egy keveset, majd
kiválasztotta a számára megfelelõt.
Közben az ajtó fölé akasztott
szélcsengõ újabb vevõ
érkezését jelezte. Ismét egy
fiatalember érkezett. Földig érõ,
fekete kabátját beborította a hó.
- Jó napot kívánok!
Nagyon rákezdett a hóesés.
Megvárhatnám itt, amíg csillapodik
kissé?
- Természetesen - válaszolt
Kata és félretette a férfi által
kiválasztott gyertyákat és szalagokat.
A fiú megállt a
kirakatnál, és az utcát
fürkészte. A csinos nõ, aki eddig az
ajándéktárgyaknak szentelte
figyelmét, most leemelt egy aranyos plüss
kutyát, és egy díszdobozt a polcról
majd Katához lépett.
- Ezeket szeretném kérni.
- Egy pillanat türelmet kérek -
mondta Kata és a férfi felé fordult.
- Akkor holnap, bármikor érte
lehet jönni. A nevét legyen kedves megmondani.
- Túri Zsolt.
Köszönöm, akkor holnap.
Viszontlátásra.
- Viszontlátásra.
A férfi távozni
készült, de az erõs hóesés
láttán meggondolta magát. Odaállt a
fiatalember mellé. Ekkor egy arrogáns,
középkorú férfi lépett a
helyiségbe. Az adventi koszorúkhoz ment. Meg sem
nézte õket, csak felemelte a legelsõt
és a pultra vetette.
- Ezt kérem.
Épp ekkor szolgálta ki az
elegáns nõt, így megkérte
udvariasan a nem éppen szimpatikus alakot, hogy egy
cseppet várjon.
- Nem várok! Mondja meg mennyit
fizetek, és már itt sem vagyok! Sietek!
Kata miközben elvette a
nõtõl a pénzt, és visszaadott, az
úrhoz fordult és 1500 Ft-ot kért.
- 1500 Ft, ezért a vacakért?
Tessék! - dobta a pénzt a pultra.
- Megbocsásson, de miért
beszél ilyen durván ezzel a kedves hölggyel
- vette védelmébe Katát a kalapos
úr, aki a fiatalemberrel együtt még mindig a
kirakatnál várta, hogy alábbhagyjon a
hóesés.
- Nem mindegy? Úgy beszélek,
ahogy kedvem tartja. Különben sem érek
rá - azzal sarkon fordult és az ajtó
felé irányította lépteit.
- Hagyja csak - mondta Kata a kalapos
férfinak. Köszönöm, hogy a
védelmemre kel, de nem szükséges, nem
szeretem a veszekedést. Egyébként sem, de
így ünnepek táján még
nyugodtabb légkörre vágyom.
Az arrogáns férfi
eközben kilépett az ajtón, de kint tombolt a
hóvihar. Jeges szél süvített, a
hó csak egyre jobban esett, semmi jelét nem adta
annak, hogy kicsit enyhülni akarna. Így
visszafordult és újra belépett az
üzletbe, majd megállt a kirakatnál, a
többiektõl kicsit távolabb.
- Most már nem siet? -
kérdezte gúnyosan az elegáns nõ.
- De! Sietek! Sietnék! A kocsim itt
parkol 5 méterre, de ebben az idõben sem gyalog,
sem kocsival nem jutok sehova.
- Miért siet úgy? -
kérdezte Kata barátságosan. Hitt abban,
hogy ha kedvességgel válaszol az ilyen
kellemetlenkedésekre, akkor az illetõ
megenyhül.
- Semmi köze hozzá!
- Inkább menjen ki! Ilyen
viselkedéssel csak rossz hangulatot teremt maga
körül - szólt rá a kalapos.
- Itt bent olyan kellemes volt,
amíg maga nem jött.
A fiú, aki eddig csöndben
álldogált, és csak hallgatta a
szópárbajt, most megszólalt.
- Hagyják már. Biztos meg van
az oka, amiért így beszél. Nem mondom,
hogy ez a helyes, de az ilyen viselkedést pont
mások ellenszenves modora hozza elõ. Ha kellemes,
szeretõ környezetben nevelkedik valaki, akkor azt
tanulja meg, és ennek megfelelõ lesz a
magatartása. Természetesen késõbb
is érheti sok kellemetlen élmény, ami
ilyen reakciót vált ki, még akkor is, ha
boldog gyerek kora volt, de lehet, hogy már
gyerekként sem kapta meg, azt a biztonságos,
békés, családi környezetet, amire
mindannyiunknak szüksége van. Lehet ez egy
védekezõ álarc is. Sokan vannak, akik
úgy gondolják, hogy ha nem ilyen erélyesen
lépnek fel másokkal szemben, akkor
levegõnek nézik õket, és semmit nem
érnek el.
- Mi maga pszichológus? -
kérdezte dühösen a goromba férfi.
- Nem, csak szoktam olvasni a
témában, és szeretek elgondolkodni az
emberek viselkedésén. Némi tapasztalat is
van abban, amit mondtam. Lehet az is, hogy intézetben
nevelkedett, azért ilyen nyers a modora -
válaszolt nyugodtan a srác.
A férfi megdöbbent. Nem
szólt semmit. Kata bekapcsolta a rádiót,
hogy ne legyen akkora a csönd. A helyiséget
kellemes karácsonyi melódia töltötte
be.
Kint még szakadt a hó.
Álltak csöndben, és nézték a
kihalt, néptelen utcát.
Az arrogáns úr, a
gyerekkorán gondolkodott, az intézeti
éveken.
- Vajon igaza van ennek a
kölyöknek? Tényleg az ottani évek nyoma
lenne, a zord viselkedés hátterében?
Közeleg a karácsony és õ megint
egyedül lesz. Azért is volt ilyen komor hangulata.
Miért siet? Mert nem szeret emberek közt lenni,
azok mindig csak megalázzák, legalább is
régen így volt az intézetben. Talán
azért vette fel ezt az erélyes pózt, mert
így nem mernek hozzá szólni, így
elijeszt mindenkit. Ám ez a fiú még ennek
ellenére is kedves volt vele, sõt az eladó
is.
A kalapos fejében a
közelgõ ünnep körüli teendõk
kavarogtak.
- Még be kell szerezni
egy-két ajándékot,
díszítést, égõket, mert a
gyerekek kérték, és igazán sokat
segítenek otthon, és most kapott is egy kis
jutalmat. Még a fabeszerzés is hátra van.
Ugyan van még bõven idõ, de nem szabad az
utolsó pillanatra sem hagyni. Kész téboly
ez a karácsony. A béke helyett, csak
rohanás, kapkodás az egész.
A fiatalember a
barátnõjére gondolt, akihez igyekezett
volna, és akit még értesíteni sem
tud, mert a mobiltelefonját otthon felejtette.
- Veszek neki itt valami szép
virágot, hátha akkor kiengesztelõdik.
Már biztosan nagyon mérges, hogy nem
találkoztak a mozinál.
Azután neki is a karácsony
jutott eszébe. Hogy hogyan fog neki hiányozni a
lány az ünnepek alatt.
- Együtt karácsonyozni
még korai volna, talán majd jövõre.
A csinos nõ azon töprengett,
hogy a hétvégén milyen étellel
lepje meg a férfit, akivel együtt élt.
Aztán azon mélázott, hogy
karácsonykor mi kerüljön az asztalra.
Eszébe jutottak még az elintézésre
váró munkahelyi és otthoni feladatok is.
Kiket kell felhívni, találkozókat
megbeszélni, a takarítás,
sütés, képeslapok megírása,
feladása,
ajándékvásárlás,
csomagolás. Tervezett, szervezett gondolatban.
Kata a gyerekeire gondolt, hogy vajon mit
csinálhatnak most. Már délután 3
óra volt. Otthon kell lenniük. Remélte, hogy
még a hóvihar elõtt sikerült
hazaérniük. Férje még dolgozik. Fel
kellene hívni a lurkókat, hogy minden rendben
van-e? Már tárcsázott is. Pár
másodperc múlva az egyik csibe hangját
hallotta. Megnyugtatta Katát, hogy minden rendben,
mindketten otthon vannak.
- Talán az itt rekedt emberek
közül is akar valaki telefonálni - jutott
eszébe.
- Önök nem akarnak senkit
felhívni? Nyugodtan használhatják a
telefont, ha valakit értesíteni
szeretnének - közölte
barátságosan.
- Kedves, hogy megengedi,
köszönöm. Én élek a
lehetõséggel. Sajnos otthon hagytam a mobilom
és a barátnõm, akivel moziba
készültünk, már biztos izgul
értem.
A fiú tárcsázott, majd
röviden tájékoztatta a lányt,
és kérte, hogy hívja fel a szüleit
is.
Ezután ki akarta fizetni a
hívást, de Kata nem fogadta el a pénzt. A
csinos nõ a saját mobiljáról
telefonált, a kalapos szintén elfogadta az
ajánlatot, és feltárcsázta a
feleségét.
Az arrogáns úr nem vett
elõ mobilt, és nem használta az üzlet
telefonját sem.
- Ön nem akar senkit felhívni?
- Nem.
- Miért ilyen rosszkedvû? A
hóesés miatt, vagy elkésik valahonnan? -
próbálkozott Kata újra.
A férfi nem válaszolt, csak
bámult ki az utcára.
- Hagyja, nem érdemes az ilyennel
beszélgetni. Látta az elõbb, hogy
beszélt magával!
- Én a fiatalemberrel értek
egyet. Lehet, hogy gyerekkorában történt
valami, ami miatt így viselkedik, de lehet, hogy most
érte valami nagyon rossz dolog. Én
intézetben nõttem fel, láttam, hogy
milyenek voltak ott néhányan. Nekem
szerencsém volt, mert megismertem a férjemet,
és azóta igazi családban élek, de
akit nem kedvelt Fortuna, abból lehet, hogy
hasonlóan zord ember vált.
- Hát Ön tudja. Én nem
kívánok csevegni vele.
- Próbálja meg
elképzelni milyen lenne a maga élete, ha
intézetben nevelkedett volna. Sajnos sokszor
tapasztaltam, hogy az emberek, csak a maguk
problémájával foglalkoznak, a mások
baja hidegen hagyja õket. Nem tudják
megérteni a másik embert. Mi
történne, ha mindenki így gondolkodna
és senki nem segítene a másikon?
Nekem van néhány
emlékem. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, és
valahova menni kellett, szerencsére
általában akadt önkéntes, aki
segített a babakocsit a jármûvekre
feltenni, levenni. Nagyon hálás voltam nekik.
Elõfordult, hogy meg kellett kérjek valakit, de
sokszor megtörtént, hogy maguktól
jöttek oda hozzám segíteni.
Egyszer, a gyógyszertárba
mentem be, és a hátammal toltam be az
ajtót, hogy be tudjak jutni a babakocsival. A
hátizsákom pántja beleakadt a kilincsbe.
El is gondolkodtam rajta, hogy milyen látványt
nyújthatok. Szerencsére, egy fiatal nõ,
segített. Vannak még kedves emberek. Önnek
nincsenek ilyen emlékei?
- Nincsenek.
- Nem fordult elõ, hogy egy
üzletben egy magasabb polcon lévõ
árut szeretett volna megvásárolni, amit
nem ért el, vagy egy nagy csomagot cipelt, amit
segítettek feltenni a villamosra? Nem kért meg
még senkit, hogy váltson fel önnek egy 100
Ft-ost 20 Ft-osokra, mert telefonálni szeretne?
A kalapos elgondolkodott, és igazat
adott neki.
- Erre nem is gondoltam. Még
szerencse, hogy vannak még
segítõkész emberek, akik úgy
gondolkodnak, mint Ön.
- Igen. Nagy szerencse. Fõleg, hogy
a szeretet ünnepe közeleg, ilyenkor még
inkább oda kéne figyelnünk egymásra.
Önök, hogyan fognak ünnepelni?
Erre a kérdésre senki sem
számított. Meglepõdtek, vajon miért
érdekli ez az eladót?
- Azért kérdezem, mert
sokaknak, ez az ünnep, nem békés nyugodt,
mint amilyennek lennie kéne, hanem rohanás,
kapkodás. A család hölgytagjai majdnem az
egész napot a konyhában töltik,
készítik az ünnepi ételt,
terítenek, felszolgálnak, mosogatnak. A
többiek meg általában
feldíszítik a fát, TV-t néznek.
Szerintem ez így nem helyes. Nekem sikerült
megvalósítani egy valóban kellemes
ünnepet. Már most december elején el
kezdünk készülni. Beosztjuk, mindenki kiveszi
a részét a munkából. Így nem
kell karácsonykor kapkodni. A fát már
elõzõ nap beleállítjuk a talpba,
és kikészítjük a díszeket is.
24-én, amíg én a konyhában
forgolódom, oda jönnek a többiek
mellém. Együtt pucoljuk a krumplit, mind a
négyen, hipp-hopp kész az egész, és
közben rejtvényekkel szórakoztatjuk
egymást. Készítünk pattogatott
kukoricából láncot a fenyõre,
és almákba szegfûszegeket
szurkálunk.
Ebéd után kellemes zene
mellett mosogatok, a többiek, törölgetnek,
és a helyére rakják az edényeket.
Ez vacsoránál is így történik.
Együtt csinálunk mindent. Van, aki paníroz,
van aki krumplit pucol. Be van osztva. A
süteményeket már elõzõ nap
megsütjük. Közben beszélgetünk,
viccelõdünk. A vacsoránál
gyertyát gyújtunk. Így minden hamar megy,
és mindenki tud pihenni is. TV-t is szoktunk
nézni. Jut idõ mindenre.
A fenyõdíszítés
a délutáni pihenõ után van.
Én sem maradok ki belõle. Együtt a
család egész nap. Nem rohanunk, nem sietünk,
nem idegeskedünk, van idõnk egymásra.
Vacsora és rendrakás után jöhet az
ajándékosztás. Nem vetjük rá
magunkat a csomagokra, hanem egyesével bontjuk ki
õket. Amíg valaki bont, addig a többiek
nyugodtan várnak, figyelik a bontót, hogy vajon
mit kapott. Közben eszünkbe jutnak régi
és új mókás történetek,
és viccek. Beszélgetünk. Nagyon jól
érezzük magunkat. Másoknál az
ajándékozás lezajlik 10-15 perc alatt, mi
meg egy órán keresztül élvezzük
a csomagbontást. Nem mondom, hogy mindenhol pont
így kell csinálni, de úgy sem, hogy az
anyukák mindenbõl kimaradjanak. Kicsit
odafigyelve egymásra, egymást segítve.
Míg beszélt, õt
figyelték, csak a morcos fickó bámulta az
utcát. Most, hogy befejezte, õ
szólalt meg.
- Igaza volt ennek a kölyöknek.
Valóban intézetben nõttem fel. A
társaim sokat piszkáltak. Mindig az én
káromra viccelõdtek. Utáltam õket,
az intézetet, azt a helyzetet. Nem voltam a sors
kegyeltje késõbb sem. Nincs társam,
senkim. A karácsonyt is egyedül fogom tölteni,
valószínûleg ezért voltam, vagyok
ilyen csípõs modorú.
Elnézést kérek a
viselkedésemért, és
köszönöm kettejük emberségét
- fordult Kata és a fiú felé, majd
kilépett a sötét téli utcára,
ahol már dolgoztak a hómunkások.
- Látják, megenyhült -
mosolygott Kata és örült, hogy a férfi
kevésbé zordan távozott, mint ahogy
bejött.
- Hogy elrepült az idõ!
Észre sem vettük, elállt a hóvihar,
és már takarítják az utcákat
- csodálkozott a nõ, majd elköszönt
és távozott.
- Nem gondoltam volna, hogy ez a goromba
fráter elnézést fog kérni
Öntõl. Hihetetlen. Ez varázslat.
- Higgye el nem az. Csak kicsit
törõdni kell egymással, ahogy azt az
imént mondtam. No és néha magunkkal is.
Amikor már nagyon egyhangúak a napjaink, akkor
kell egy kis kényeztetés. Például,
elmenni egy múzeumba, egy moziba, egy koncertre, vagy
csak beleülni egy kád, forró vízbe.
Meggyújtani néhány gyertyát,
és zenehallgatás közben lazítani egy
kicsit. Nekem az is örömet szerez, mikor
felelevenítem a múlt kellemes emlékeit, a
gyermekeim csintalankodásait, családi
kirándulásokat, vagy nézegetem a
fényképalbumot. Egy jó könyv is
kizökkenthet a mindennapi
kerékvágásból. Szeretem figyelni a
házak tetejét, mikor villamoson utazom. Mindig
csak lefelé nézünk. Felfelé sosem,
pedig sok szép épület magasodik ám
körülöttünk. Még a régi
épületek szobordíszei is
felderítenek. Rájuk csodálkozom, hogy
ilyen is van? Annyi minden mellett elmegyünk, pedig sok
szép dolog van a világban.
Tetszik, figyelem, ahogy a madarak a
tócsában fürödnek, ahogy a
szárnyaikkal csapdossák a vizet, máskor
hallgatom az erdõben kirándulva az
éneküket. Kedves kép az is, mikor
szintén a kirándulás alatt
meglátom, hogy az elsõ növények
már dugják ki a leveleiket a föld
alól, ébred a természet, érkezik a
tavasz, a napsugarak simogatják az arcomat. Ahogy a
pók szövi a hálóját, azt is
érdemes megnézni, vagy ahogy hatalmas csapat
varjú szeli át az égboltot. Ahogy a
hangyák szép sorban menetelnek, ahogy a parkban
anyák játszanak gyerekeikkel, ahogy a szomjas
föld issza az esõcseppeket, és utána
a szivárvány ragyog az égen. Az illatok is
felvidítanak. Szagolta már úgy a
kávét, vagy a kakaót, hogy csak az illatra
figyelt? Esõ után, a föld szaga is nagyon
kellemes, és a levágott fû illatát
is szeretem. Legutóbb a gyerekeim leptek meg egy adventi
kalendáriummal. Õk
készítették. Versekkel, érdekes
tényekkel, rejtvényekkel, képekkel
varázsolják szebbé egy-egy napomat.
- Maga egy csoda - válaszolta
döbbenten a kalapos.
- Jó ember, nagyon jó.
Örülök, hogy találkoztam magával.
Holnap jövök a koszorúért, és
talán idén másképp
ünnepelünk. Minden jót!
- Magának is.
A fiú
szájszögletében mosoly bujkált.
Õ tudta, hogy Kata mirõl beszél, és
persze õ is örült, hogy segített egy
embernek. Az egyik vázához lépett,
és kiemelte a leghosszabb szárú
rózsabimbót.
- Ezt kérném szépen.
- Jó választás!
Siessen a barátnõjéhez, most már
járhatók az utak. Azt a pénzt meg tegye
el.
- Ne vicceljen! Nem fogadhatom el.
- De igen, és
köszönöm, hogy segített helyretenni azt
az embert. Talán picit kellemesebb karácsonya
lesz idén, mint eddig volt.
Viszontlátásra. Kellemes ünnepeket.
- Önnek is.
Viszontlátásra. - A fiú is
távozott.
Kata egyedül maradt. Elvégezte
még a zárás körüli
teendõket, végül bezárta a boltot,
és haza indult.
Kata visszazökkent a
valóságba. - Hol lehetnek, mit
csinálhatnak most vajon, azok az emberek? Hogyan
ünnepelnek?
Máskor is elõfordult vele,
hogy gondolatban más helyekre vándorolt,
és azon töprengett, hogy ott mit csinálnak
éppen. Most is ezt tette, de nem messze földre
kalandozott, csak alkalmi ismerõsein jártak a
gondolatai. Próbálta elképzelni a
karácsonyukat. Kívánta, hogy szép
ünnepük legyen.
Az elõszobai falióra halkan
ketyegett. Kint kezdett pirkadni. Felkelt, reggelit
készített. A gyermekei csatlakoztak hozzá.
Kezdetét vette az ünneplés.
Beszélgettek, mókáztak,
rejtvényekkel szórakoztatták
egymást, érdekes dolgokat tudtak meg
egymástól. Például, hogy Budapesten
a Keleti pályaudvar homlokzatán
található James Watt és George Stevenson
szobra, vagy azt, hogy olyan közmondásaink is
vannak, mint “Majd alhatsz karácsonykor!”
vagy “Karácsony után egy
kakaslépéssel nyúlik a nap.” vagy,
hogy I. György angol király alig tudott angolul, a
százéves háború 116 évig
tartott, a panama-kalapot Equadorban találták
fel, a Kanári-szigetek neve a
fókáról kapta nevét, mert latinul a
“fókák, avagy a tengeri kutyák
szigetét” jelenti, hogy Magyarországon is
van Feketeerdõ, hogy a szeméttároló
edény, a kuka neve, egy német,
szemétgyûjtõ kocsikat gyártó
cég, a Keller und Knappich Augsburg nevének
kezdõbetûibõl alakult ki.
Minden úgy zajlott, ahogy azt Kata
az üzletben elmesélte azon a hóviharos,
decemberi napon.
Éjféltájt, amikor
aludni tértek, a hálószoba ablakhoz
lépett, és kinézett rajta. Odakint
hatalmas pelyhekben hullott a hó. Belepett mindent.
Békét, nyugalmat, szeretetet sugározva.
Kata így gondolta.
|
|
|||
|
|
|
|
| |