Hosszú évek során kísérte élénk figyelemmel a lány sorsát. Emlékezett, hogy már az óvodás korszak idején együtt igyekeztek felfedezni a világot sokszor, a homokozóból.
Titokban merte csak szeretni. S nehezen tudta volna megmondani, mikor lett a
gyermekkori barátságból, együtt kuncogásból a szívében valami gyengédebb, több, egykori pajtása felé. Látta kibontakozó új szerelmeinek első pillanatait, boldogságában kivirulását, majd csalódottságát; s a szakítás szomorúságát, fényét vesztett szemében. Gyűlölte férfitársait, akik mind ugyanazt játszották el vele: szerelmet hazudtak, élvezték társaságát, majd eldobták, mint megunt játékszert a kisgyerek. Nem voltak még csak barátok sem igazán. Azt sem mert a félénk férfi kezdeményezni. Félt, kitudódna, mit érez valójában a lány iránt. De az évek alatt sokat megtudott róla, megismerte reakcióit, megtanulta, mit szeret, minek örül, mi szomorítja el. S valahogy ettől csak napról napra még jobban szerette. Látta, messziről, az életét. Értette, és szívébe markolt, minden bú, mi a kedves hölgy szemére ült. Örült, hogy felületesnek mondható ismerős lehet… míg nyitott lelkével, szerelmes szívével távolról fedezte fel, és szerette őt.
Milliószor lejátszotta gondolatban, hogy elé áll egy napon. S mindig attól félt lelke mélyén, hogy a lány elutasítja, s az álom, mint törékeny ólomablak, milliárd szúrós, egykorszép darabra törik. Inkább álmodott, felébredni félt...
Majd jött egy férfi, aki hosszabban lehorgonyzott a lány mellett. Szomorúan mondott le a soha meg nem szerzett szerelemről. Boldognak látta, hát úgy érezte: sosem jön el a lány életében az ő ideje. El kell engednie, mielőtt még megmondhatta volna neki: szereti! Most már késő lépnie. Ez lett a sorsa…
Megismerkedet egy másik lánnyal. Közel sem hasonlított a távolból szeretett nőre. Külsőségeikben sem, lelkükben sem voltak összehasonlíthatók. Talán még ellentétek sem voltak. Együttjárásukból élettársi kapcsolat lett. Boldognak gondolták, és sokszor érezte ő is úgy, így van jól, és ebben ő boldog. Csak nyáréjszakák csillagfényes magányában, kilépve a friss levegőre rohanták meg az emlékek, a lányról. S az emlékezés millió kérdést hozott: Hol lehet? Mit csinál? Hogyan él vajon? S boldog? Valóban boldog? S egyik gondolatában mindig azt kívánta: igen, legyen boldog, hiszen annyit szenvedett, ha valaki, hát ő látta, és úgy érezte, igenis megérdemelné a boldog életet! A másik gondolatában azonban azt érezte: jó volna, ha mégsem volna úgy, és valahogyan egymásra találhatnának még! Ha eljönne kettejük ideje… mindig tudta, nagyon-nagyon tudná szeretni… hiszen talán életében csak őt szerette igazán, és ezt a szerelmet teljesen feledni nem is tudná, képtelen rá…
S újra és újra eszébe jutott sok-sok feledhetetlen pillanat, melyben olyan gyönyörűnek látta őt! Mosolyát; csillogó, mélyfeketének tetsző szemeit, arcának vonalát úgy tudta felidézni, mintha karnyújtásnyira állna tőle. Minta egy mozdulattal megérinthetné… pedig igazán sose érinthette meg…
S igen, sokat gondolt arra, ezzel próbálta vigasztalni magát, mennyi embernek okoznának fájdalmat, ha elfordulnának tőlük. A sors útjai… kifürkészhetetlenek… nem látni előre… s csak az égiek tudhatják megmagyarázni, miért nem merte érzelmeivel megszólítani egyszer sem… miért érezte úgy, nincs még itt az ideje. S nehezen tudta elhinni, nehezen tudott beletörődni: sose fog beteljesülni az, amire szíve mindig vágyott.
Az évek gyorsan teltek. Kapcsolatában a hullámvölgyek egyre gyakoribbak lettek, majd egy napon összecsomagolt, és visszaköltözött szüleihez. Gyermeke nem született. Magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Távoli, elérhetetlen álom volt, hogy egyszer majd tényleg boldogan éljen. Üres illúziónak tűnt. Barátai azonban bíztatták, próbálták a reményt feléleszteni benne. Rájuk hallgatva elkezdett internetes felületeken ismerkedni. Igazából fölös időtöltésnek vélte, de ha már megígérte, hát úgy gondolta megpróbálja mégis…
Napról napra jobban tetszett neki az ismerkedés számára új formája, bár sok furcsa dologgal is találkozott. Kibontakoztak kellemes beszélgetések.
Egy nap már nem csak hagyta, hogy megtalálják, maga írt be keresési paramétereket, és várta, hátha megdobbantja a szívét egy kép, egy sor a bemutatkozásban… Sok adatlapot nézegetett végig. Majd meglátott egy képet. Igazából egy rajz volt, nem valódi kép. Valamiért erősen kíváncsi lett. Elolvasta adatlapját a hölgynek, és régen nem érzett kellemességek öntötték el lelkét. A hölgy sorai valamiért - meg nem tudta volna magyarázni - a régi, igaz szerelemre emlékeztették. Mintha vele találkozott volna… mintha lélekben legalább is erősen a mása volna. Biztossá vált abban is, gyönyörű lány lehet, ki ezt az adatlapot összehozta…
Levelet írt neki. Próbált ügyelni rá, ne rohanja le, ne írjon neki semmi bántót, semmi furcsát, s ne érezhesse úgy: bármivel erőszakosan traktálni akarná őt. S várt. A levélre válasz érkezett. Levelek keltek hát útra a világhálón kettejük között. S egyre inkább úgy érezte, bárki legyen a hölgy, máris biztosan tudja, nagyon szeretné tiszta érzelmekkel szeretni őt. Képet még nem látott róla, de nem akart semmit siettetni… egy érdekes levél jött ekkor a lánytól. Elárulta, hogy talán csak felületesen, de ismerik egymást. Izgatott lett, ki lehet a túloldalon? Ismerik egymást? Honnan…??? Néhány napra csend lett. Érezte, valamiért vacilál… gondolkodik… talán egy közeli ismerős lenne? Napokat töltött el azon gondolkodva, ki lehet a rajz mögött…
Újra megindult a levelezés. Egy napon a lány telefonszámot kért. Ekkor ő már többször megírta, nagyon szeretné látni végre. Belépett, látta, a telefonszámos üzenetet felbontotta. Ez jó! Várta hát, hogy csörrenjen meg a készülék, és abban hallhasson végre egy rég várt hangot. Így telt el eseménytelenül egy délelőtt. Nehezen tudta volna leplezni csalódottságát, amiért hiába várja a hívást.
Szinte le is tett róla, amikor egy ismeretlen szám jelenik meg a készüléken. Fogadja a hívást, hivatalos hangot használva. S széles mosolyra szalad szája, amikor a lány bejelentkezik. Hát csak felhívta! Hangjára megborzong… valahogyan olyan ismerős… persze felbukkanó érzéseit elhessegeti… a hívás rövid, megbeszélnek egy személyes találkozást.
– Honnan foglak megismerni? – kérdezi a lánytól
– Ne aggódj, meg fogsz ismerni; és ha más nem, én megismerlek Téged. S immár tudjuk egymás telefonszámát is…
Türelmetlenül várja, hogy elteljen végre az az egy nap… fokozódó izgalom önti el, a régen óhajtott randevú közeledtével. Maga is meglepődik, milyen érzelmek kerülnek elő belőle… ifjú szerelmes tiniként nem érzett így soha… ólomlábakon moccanónak tűnik minden perc, mire elindulhat a megbeszélt helyre, a megbeszélt időben… a helyszínhez közeledve újra felhívja a lányt, hangjának selyme újra bűvöletbe vonja. Meglátja az épületet, leállítja az autót, és a bejárati üvegajtón keresztül felbukkan egy finom női alak, szembefordul vele, és szíve hatalmasat dobban. Hiszen Ő az!!!
Hát eljött mégis a mi időnk!
Lendvay Erika Anita
