Hűvös reggel volt, bár igazán ebből nem sokat észlelt. Izgatottan sietett az irodája felé. Ma nagy elismerésben részesíti a cég. Régen várta, de kicsit mégis meglepődött rajta, hogy lám, ezt is elérte! Végre!
Az utcák kockakövei máskor bosszantották. Sokszor az járt a fejében, nem igen sétált még ennyi rés és szintkülönbségecske fölött, aki ezt építészeti remeknek kitalálta. Ma azonban valahogy suhant csak a megszokott utcákon. Egy kis kapualj-szerű átjárót pillantott meg. Tudta eddig is, hogy ott van, de valahogy sosem járt arra, pedig rövidebb, gyorsabb haladású, elve már azért is, mert ott igazán nem jár tömeg. Most azonban, ha már a bejáróra pillantott, lépteit arra is irányította.
Meghitt kis üzletek sora várta még álmosan az arra tévedőt. Órájára nézett. Hát ma akar sietni, mikor egyébként is repül, olyannyira, hogy lám, 40 perccel előbb van a megszokottnál!?
Lassított. Kíváncsian szemlélgette hát az elé táruló, sosem látott kirakatokat. Sportszerbolt. Csupa kép izmos férfiakról, nőkről; vastag, böhöm műanyag flakon, hegyekben, ki tudja milyen – valószínű ártalmas – szerekkel.
Női divatbutik követte. Ez őt nem érdekelte, arrébb is lépett gyorsan.
Majd egy órás mester kis műhelye. Régi vágású, finom ízlésű üzlet. Amennyire a reggeli kelő Nap belopódzó sugara engedte látni a belső teret, a falon ősrégi kakukkos órák, ezeréves fákból, legyet hasra estetően fényesre lakkozva mutatták ma is a múló időt. Hangjuk ezer színe, tónusa egy furcsa, hirtelen kovácsolódott énekkarra emlékeztette. Elmosolyodott… miket észrevesz ma!?
Még két, jellegtelen kirakat következett. Számára nem volt mondanivalójuk. Már látta a következő kapualjat, ami kiviszi a szokott útra. Léptei békés mosollyal gördültek az utca máskor gyűlölt kövein. Teljesen a kifelé vezető kapualjban volt már, amikor… meg sem tudta volna mondani, miért, hátra kapta a tekintetét. Egy belső sarokban különös kirakat nyújtogatta hívó kezeit felé. Újabb órára vetett tekintet, ami viszont azt súgta most: nincs már időd!
– Jó, akkor visszafelé megnézem ezt is, itt! – ígérte meg, a néptelen utcarészen, hangosan kimondva önmagának.
Belépve az irodaházba máris a munka és a mai értekezlet körül forogtak gondolatai.
A délelőtt hihetetlen gyorsasággal száguldott át az életén.
Délben ebéd, csak úgy futtában, mint általában.
Ebéd után a forró, teljesen üres fekete… ezt tudatosan figyelve, mindig megengedte magának. Ilyenkor lopott ugyanis a rohanásban 3 percet, önmagának, önmagára. Megtanulta az évek során, hogy ilyenkor tényleg letegye kicsit a munkát, és fejét felemelve minden búból, bajból, hajtásból valóban érezze a kávé ízét, megérezze, ahogyan felmelegíti torkát. Mindegy volt az évszak, e kávézások lopott pillanataiban tekintetét az ablakra irányította, s belenézett, mint egy tükörbe… hogy a télen-nyáron azonos hőmérsékletből, mesterséges környezetből megtudhassa, odakint ma mivel várta az embereket ISTEN.
Felüdülés volt számára ez az ebéd utáni, kósza pillanatra az időt megállító kis szünet!
Ma kinn verőfény nyaldosta az utca kontúrjait. A napsugarak szinte megfogható nyalábokként törtek át a fák dús, haragoszöld lombjain.
Elmosogatta a csészéjét, és elindult a cég legnagyobb tárgyalóterme felé. Pillantás a karórára, na, még egy mosdó belefér. Megigazgatta magán tökéletes, drága öltönyét, kezével végighúzta nyakkendőjét. Beletúrt dús hajába, és elégedetten kilépett.
Az ellenőrzés volt az élete. Mindig mindent ellenőrzött. Ez volt ugyan a munkája, de beépült az életébe is, a mindennapok szintjére betörve. Maximalista volt, aki mindig mindent jól csinált, de mégis mindig mindent legalább egyszer – inkább többször, ha erre módja nyílt – újra gondolt, átnézett.
Belépett, a kollégák gyűrűje fogadta. Néhány emberrel kezet rázott – ma még nem találkoztak –, egy hölgyet felületes modorban megdicsért.
Érkeztek még páran… többen helyezkedni kezdetek, ülőhelyet kerestek maguknak, ki-ki ízlése, igénye, szokásai szerint. Néhányan állva a terem ablakait támasztották. Hangzavar volt, bár mindenki halkan beszélt.
Szélesre tárult a dupla ajtó, és megjelent benne a nagyfőnök, a titkárnőjével, és a helyettessel.
Elhalkult a terem, aki eddig nem keresett magának helyet, az is letelepedett, mint ahol a forgószél fújt egyet, hirtelen rend lett.
– Üdvözlöm a kedves kollégákat! – szólalt meg a kétajtós szekrény méretű, majd két méter magas, kellően gyér hajú vezérigazgató, ki egyben a cég tulajdonosa.
Elmondott néhány új információt, mi a jelenleg folyó ügyekben fontos lehet – Ő annak vélte.
Megkérdezett aktuális üzleti ügyekről néhány jelenlévőt, bemutatott egy új kollégát, elbúcsúztatott egyet, ki nyugdíjba készült vonulni. Ez a néhány apróság is beletelt majd egy órába, a jelenlévők már kezdték unni a feszélyezett ittlétet…
– S térjünk át akkor kedves kollégák és kolleginák – olyan furcsán beszélt, ma is, mint aki egy előző rendszerből őskövületként maradt itt –, a mai nagyszabású értekezlet fő pontjára. Gyula, kérlek! – szólalt meg vastag hangja, és rám emelte tekintetét. Felálltam és kiléptem az oldalsó részből vezérünk mellé. Többek arcán mosoly villant át…
– Gyerekek, hát bemutatnám nektek ezennel a könyvelési-munkaügyi osztály új vezetőjét! – szólalt meg, hangnemet váltva, félig felém fordulva, gesztusaival is engem mutatva meg…
– Köszönöm! – ennyit tudtam mondani, pedig készültem nagyon e kinevezés bejelentésére, bár biztos voltam benne, már szinte mindenki tudta, mikor nekem elmondta szándékát…
– Íme, itt az új szerződésed, kérlek, írd alá! Legyen meg a papírforma is...
Toll sercegett a papíron, el sem olvasva, csak szemmel nagyjából végig futva aláírta, és kézjegyével ellátta a cégvezér is.
– Mindezen túl van ám még egy bejelenteni valóm, drága Gyulám! – szólalt meg újra, kövér ujjakban végződő tenyere ott izzadt a vállamon – Tudjátok, a cég rendszeresen szponzorál egy szakmájukban kiemelkedőt nyújtó embereket támogató, ösztönző alapítványt. Ebben az alapítványban kitüntetésre, szakmai elismerésre ajánlottam drága Gyulánkat – ekkor tekintete visszatévedt rám, arcán széles vigyor ült, az a „látod, én ezt is elintéztem” típusú…
– Ma reggel kaptam meg az alapítványtól a visszajelzést. Javaslatot tehetek, de döntési jogom, tudjátok, nincs! – ah, adja itt nekünk most kicsit a szerényet… na jól van, rendes tőle, az én fényem emeli ezzel kicsit .
– Gyulám, az alapítvány szerint is megérdemled a díjat! Jövő hét pénteken, nagyszabású est keretében át is adják Neked, ne csinálj akkorra más programot! – vigyorgott, mint aki nagy poént sütött el hirtelen…
Arcomra persze mosoly ült, bár kicsit színjátéknak véltem az egészet; valahol belül úgy éreztem, ezt az elismerést is megérdemlem, hiszen sokat dolgoztam érte.
Érkezett hát a gratulációk áradata, elsütöttek még a teremben lévők néhány jópofa poénnak vélt szörnyűséget, s végül mindenki távozott lassan a megszokott mókuskerékbeli kijelölt cellácskájába.
Persze, szavam sem lehet, eddig is egy elég komfortos kis szobácskában ültem, holnap pedig elkezdenek átköltöztetni egy hatalmas, tágas, világos irodába – gördültek tovább magában a gondolatai.
El is indult az új munkaterem felé, belépett. A bútorok már helyükön álltak, a polcok, szekrények még üresek, a számítógépet sem pakolták még be…
Körbe hordozta tekintetét, szoktatva lelkét is a jövendő színtérhez. Eszébe jutott, ami még eddig nem:
Innen lesz alkalma a kinti világot többször megnézni… hatalmas ablakok, ha millió teendő vár is, Isten a mindennapos odakinti műveivel itt már hamarabb eléri!
Megnyugtató, jól eső érzés volt ez!
Megcsörrent zsebében a telefon.
– Szia, Gyulácska; hát akkor lehet gratulálni Neked!? – keresztanyja mindig vidám hangja most különösen jól esett.
– Köszönöm, drága Julika, hogy felhívtál! Igen, lehet gratulálni, épp az új irodámban vagyok! Nagyon szép, tágas, világos.
– Örülök az örömödnek, édes fiam! Bár… tudod…
– Igen!?
– Ah, butaság! Nem kellene most…
– De, mondd csak! Kérlek!
– Na jó… tudod… tudod, csak azon morfondíroztam, értem én, hogy azok után… ahogy fel kellett nőnöd, hajtod a pénzt; értem én, hogy fontos a siker, hogy elismerjék letettél valami nagyot az asztalra. Megvan. Immár egy nagy cég fontos pozíciójában ülsz. Sok munkád van benne, nem vitatom! De édes Gyulám, mondd, tényleg boldog vagy Te így!?
– Jahj, most azzal jössz, hogy feleség, néhány nyavalygó gyerek kellene már körém, mert csak az a boldogság!?
– Tudod… hm… – érezni lehetett, nem akarja bántani, keresi a szavakat, mivel is mondja el, amit gondol – inkább kérdezek. Jó?
– Jó!
– Mondd csak, Gyulácskám, mire jó ez!? Kinek dolgozol annyit? Miért? Mi hajt? Mi ösztönöz? Meg tudod ezt mondani?
Nagy csend állt be. Torka kiszáradt, nyelnie kellett egy nagyot. Tudta, hogy igaza van… a keresztanyjának tökéletesen igaza van. Hajt. Nagyon. 16 órát is dolgozik egy nap, ha kell. Évek óta a szabadságának töredékét sem vette ki, csupán papíron. Egyedül élt, egyedül tett szinte mindent. Néha ugyan megfordult nő az ágyában, de ezek csak maximum néhány éjszakás kalandok voltak… ösztönök, semmi több. Szívét rég nem dobogtatta meg senki sem, és igazán belegondolva semmi sem. Egyetlen doppingja volt, amit úgy hívnak: tökéletes munka.
– Majd megbeszéljük máskor, Julikám! Jó? Ne haragudj, mennem kell! – jött a kitérő választ adó mentőötlet végül.
– Rendben, ahogy akarod. Vasárnap vár a családod ebédre, légy oly kedves, ne felejtsd el, anyád nagyon készül! Tudod…
– Tudom – szakította félbe.
Elbúcsúztak két szóban, és a beszélgetés véget ért.
Visszatért a munkájába. Papírokat rendezgetett, átköltözéssel kapcsolatban adott ki utasításokat, majd a gépet püfölte rendületlenül.
A nap is nyugovóra készült, mikor felállt.
Az épület nagy része már üresen aludva várta a holnapi rohamot. Már csak néhány buzgó, karrierista ember – mint ő maga is – tartózkodott az épületben.
Kiérve az utcára hatalmasat sóhajtott bele a napcsókolta levegőbe. Tüdejét átjárta az utca porát magába gyűjtő, felmelegedett áramlat… hosszú évek óta most bukkant fel benne az igény: ki kellene menni valahová, ahol Isten gyönyörű, természetes kertjét még nem rombolta porig emberi kéz…
Tekintete a szemben álló üzletsor kirakatüvegeire tévedt. Eszébe jutott reggeli ígérete.
Ez lesz most a célpont! A titokzatos bolt, hívogató, titkot rejtő kirakata.
Léptei elindultak a kockaköveken. Minden lépéssel egyre jobban kinyílt a szíve, megmagyarázhatatlan izgatottságot érzett. A munkán kívül hosszú évek óta tényleg nem érdekelte igazán semmi. Most a vér ereiben forrón lüktetett, úgy érezte, valami szokatlant, különlegeset készül tenni. Meglátta a kapualjat, belépett.
A kis sarok felé pillantva újra az az érzet ragadta el, amit reggel is: kinyújtott karok hívogatják.
Egy antikvitás előtt találta magát. Régi, kopott karfájú, kikopott szövetű karszék… egy fiókos, kecses lábú, finom kézi munkának tűnő asztal. Néhány aranyszín képkeretben ismeretlen régi kezek lenyomatának festményei… Meglepte valami áporodottság a lelkét. Ráült, szomorúvá, porossá tette őt is. Lábait ólom nehéznek érezte. Az idő megállt. Szemei kutatón meredtek a tárgyakra. Keresett. Maga sem tudta volna megmondani, mit. Csak a késztetést érezte, azt, itt lesz számára valami meglepő… valami roppant titok. Belépett az üzletbe – még nyitva volt. A tulaj megérezhette, valami nyomja a szívét…
– Nézzen csak körül, nyugodtan! – szólalt meg és letelepedett a hatalmas, csecsebecsékkel gazdagon megrakott pult mögé, szinte elveszve mögötte.
Elindultam körbe. Minden féle dolgot láthatott itt a szemem. Néhány tárgyat felemeltem, majd vissza is tettem, fel sem fogva szinte, mit is vettem kézbe. Néhány tárgyat egyszerűen csak végigsimított reszketővé váló ujjam, és úgy éreztem, a tárgyak gazdáinak lelkei, vagy a tárgyak saját emlékei nehezednek rá egyenest testemre, rezegnek halk hullámokban együtt lelkemmel.
Egy asztalkához érve lábam gyökeret vert. Egy nagyon régi, különleges sakktábla… néhány karc, néhány ütés nyoma, emlékjelei sokórányi szenvedélyes játéknak. Szívem őrült dobogásba kezdett, úgy éreztem, mindenhol patakzik rólam a verejték… S egyidőben ezzel, elemi erővel szakadt fel legbelsőmből milliónyi gyermekkori, eltemetettnek hitt ősrégi emlék… egy születésnap, majd azt követő számtalan ünnep. Apám erősen italos és link alak volt, anyám foggal-körömmel küzdve, megaláztatások sorát naponta elviselve nevelt fel engem, egyetlen fiát. Sosem kértem szinte semmit, csak örültem, ha kaphattam. Megszoktam a nincs hatalmát… egyszer… a kilencedik születésnapomra kértem csak, egy sakk-készletet. Pont ilyet. Egy drága ajándékbolt kirakatában láttam meg akkoriban, és nagyon-nagyon vágytam rá. Éveken át emlegettem. Ma is előttem van édesanyám könnyekkel küzdő két szomorú-szeme…, nem vehette meg nekem…
– Ez a sakktábla… megvan hozzá minden bábú!? – kérdeztem remegővé vált, kissé elrekedt hangon.
– Láthatja, fel van állítva, ott van mind! Hiánytalan. – érkezett a tárgyszerű, kimért válasz a pult mögül.
Megkérdeztem az árát, alkudozás és megjegyzés – mondhatni gondolkodás – nélkül kifizettem, és kiléptem újra a szűk, kockaköves városi ösvényre, a magas házfalak közé.
Mint egy börtönben, most úgy éreztem itt magam. Nyomasztott a puszta létezés.
Leroskadtam két lépéssel odébb, egy padra. Arcomon az emlékezés tenger-sós cseppjei elindultak. Én, a meglett ember, a frissen kinevezett részleg-igazgató most itt ülve, egyetlen, valaha vágyott, gyermekkori kincsemmel a hónom alatt; könnyezve, mint az elvert rossz gyerek, most tudtam meg, mi is hajtott egy életen át….
Lendvay Erika Anita
