A Copfos. Folytatásos szerelmes történet, Csilláról és Gyurkáról, akik a középiskolában ismerték meg egymást, beleszerettek egymásba, de a sors az érettségi után szétválasztotta őket.
Este volt már, igen későre járt. Linda elindult, mint minden este a törzshelyére. Lassan úgy igyekezett már oda, mint aki hazatér. A klub nevét már messziről észrevette, a bejárat fölött. S már a felirat elolvasása is nyugtatólag hatott rá.
Belépett. Erős füst gomolygott a teremben. Meglepetten állt meg az ajtóban, lába gyökeret vert. Ilyesmit itt még nem tapasztalt. A padlón hevert eldőlve két bárszék. Néhány pohár darabokra tört szilánkjai szerte-szét. Szemben az asztalon fellökve egy borosüveg. A drága vörös nedű a padlóra csöpögött. Láthatóan feldúlt volt a hely.
Nem értette, mi történhetett. A máskor lágy zenétől kellemes klub, most fülsértően csendes, s rossz, fojtogató érzetek hangulata ülte meg a levegőt.
A jól megszokott, az emberek melegségétől, szeretetétől sugárzó itt születő pillanat most sehol sincs. Mintha jéggé fagyott volna még a levegő is… Minden alaposan zaklatott. Sose volt itt füst… most vágni lehet.
- Talán jóval többet dohányoztak a kelleténél, és megszokottnál, valamint az ablakok ma valamiért csukva maradtak. –
Olyan homályba vonja a helyet, hogy a szem hunyorogva próbál kivenni valamit… alig látni, s ez a füst csíp, mar… a lelkét is bántja, nem csak a szemeit.
Csak a törzsvendégek vannak még itt, de ők is szinte menekülőben az ajtó felé.
Néhány perc leforgása alatt kiiszkol mindenki. Csak a tulaj, egy pinérnő, és a későn érkezett lány maradnak. A lány a pulthoz lép, kér egy italt, elhelyezkedik egy bárszéken.
- Mi történt itt?
- Hát, ez egy hosszú sztori!
- Ráérek. Reggelig van időm.
Közben az alkalmazott ajtót, ablakot nyit, és elkezdi rendbe szedni a romokat.
Mire 1 óra múlva ők hárman is kilépnek, maguk után bezárva a klub ajtaját, Gyula a tulaj eldönti: többé nem nyit ki.
A lány zavarodott, kusza lelke megnyugvást, és a benne felbukkant értetlenségére válaszokat keresne… de tudja jól, itt már bővebb magyarázatot nem talál…
Beül hát autójába, és elindul. Talán órákon át autózik, és kissé meg is nyugtatja ez; majd kedvenc kis kilátójához érve úgy dönt, bár szinte áthatolhatatlannak tűnik az éjsötét, felbotorkál valahogy.
Bukdácsolgat a korom sötétben a felfelé vezető lépcsőfokokon. Hamar eszébe jut, ha már elemlámpája nincs is, talán a telefonja is világít annyit, hogy lehetőleg ne vágódjon el. Kihalássza kis táskája mélyéről hát a mobilt, s a gombjait meg-meg nyomva világít. Így jut fel, az éjszaka közepén az erdei kilátóba.
Csodálatosan szép látvány tárul szemei elé. Kedvenc városkájának éjszakai pompája. Meleg sárga, és hideg fehér fényei. Néhol egy kis egyéb szín. Mint milliárdnyi kis mécses…
Meg is állapítja, bizony: érdemes volt feljönni ide! Az itt ülő csend egészen barátságos, nyugalmat adó. Sehol egy nesz. A kilátó mellett méltóságteljesen álló hatalmas fenyő, mint régi jó barát óvja őt. Szinte érzi a tűlevelek illatát.
A város, melyre rálát, mintha teljesen kihalt volna. Nyugodt, csendes, teljesen békés. Messzire világító fényei pedig őrzik a városlakók kedves és kevésbé kedves álmait.
Talán egy negyed órát csodálja mindazt a visszaadhatatlan szépet, melyet ma itt észre vehetett. Lelke megnyugszik kicsit, már nem háborog oly nagyon. Vesz egy nagy levegőt, tudatosan lassan fújja ki.
Mikor haza érkezik, elindít egy régi cd-t. Maga sem tudja, miféle zenéket válogatott össze rá.
Elindul egy régi sláger.
„Szép volt kibontott hajjal, ahogy táncolt súlytalan,
És szép volt, ahogyan várt rám a párnámon kócosan.
Még nevetett, amikor súgta: Ez a város nem boldogít!
Szabadulj! Menekülj innen! Ha mélyre jutsz, itt senki nem segít!
Azután átölelt, és vigaszt keresve bújt hozzám.
Szomorú mozdulat, mintha kérne: Vigyázz rám!
Nem-nem, semmit nem értettem jól, most értem,
Most, hogy már nem tudom merre van, most féltem.
Ó milyen hideg tud lenni egy város. Tudom már!
Valahol bús dal szól, és ostobán csak körbejár.
Ülök egy bárpultnál és fázom, szinte fáj.”
A dal gördülése mentén újra szívébe lüktetett a klub, és az ott történtek. S igen, az jutott eszébe: milyen hideggé tud válni egy ember, egy kis közösség is egyetlen perc alatt! S nem is értette. Sok magányossá vált lélek kovácsolódott ott egybe. Barátok lettek. Egymást erősítették, támogatták, bíztatták. Szinte estéről estére. Úgy érezték: már nincsenek többé egyedül! Itt tudták: ha bárki mélypontra kerül, a többiek segítik, támogatják! S nem értette… A hely, ahová jártak, mely a lelkük egyik otthona, nyugvó pontja volt, hogyan vált most kerülendővé?
Gyula, ki a legkedvesebb férfi volt számukra a világon, ki mindig a kedvüket leste; belement élcelődő kis játékaikba, s támogatására, kedvességére, intelligenciájára mindig számíthattak, hogyan lett most egyszeriben ellenség!?
S nem értette: Ő tisztán tudta, ki a férfi! A többiek nem látják? Elfelejtették? Arra, aki mindig talált egy vigasztaló szót, egy szép dalt, egy kis viccet –s megtett bármit, hogy a hölgykoszorút vidámnak, önfeledtnek lássa – hogyan mondhatnak most ezekkel ellentétes dolgokat!? Csupa rosszat!? Hogyan állíthatják be aljasnak, szemtelen férfinak, a legrosszabbnak?
S hol a barátság? A szeretet? Mindezek üres, semmit sem mondó szavak voltak csupán? Hűség… ez a szó jutott eszébe… s az, hogy talán ezt a szót ők nem is érzik magukban… a súlyát… a létét.
Minden úgy kezdődött, mint bármelyik szokványos estén szokott. A lányok lassan összegyűltek a szokott kis helyen, mindenkinek megvolt a maga széke, és azonnal hozta nekik a felszolgáló a kedvenc italukat.
Gyula mindegyiknek bókolt kicsit érkezéskor… feltett néhány kérdést, és szívesen meghallgatta az aktuális bánatocskák okát. Majd, mint minden este, a lányok asztalánál kötött ki, ott ült közöttük. Egyetlen férfiként, egy szomorú hölgykoszorúban.
Csupa boldogtalan, szebb holnapokat kereső nő. Korukban, múltjukban, műveltségükben teljesen más-más karakterek… nehezen is érteni, hogyan lettek barátnők. Összeterelte és összekovácsolta őket a közös remény, az út és boldogság keresés.
Gyula közöttük egy bátorító barát, egy széles váll, a bíztató férfi szó.
Aki segített mindegyikőjüknek, elhinni: szépek, értékesek, vonzóak. Páratlanok, ki-ki a maga sajátos világával.
Hónapok sora óta ment ez, estéről-estére így. Néha egyik-másik lány közelében felbukkant valami férfi, és persze, aprólékosan megbeszélte e díszes koszorú, hogy mi történt, mi várható, mennyire jó, vagy nem tűnik jónak….
Gyula véleményét is sokszor kérték: hiszen férfi szemmel sokszor más egy férfi lépése, mint ahogyan a nők értékelik azt…
Kata nagyon kínlódott. Nagy reményeket fűzött egy kapcsolathoz, pedig mind azt mondták neki:
- Szélhámos, ne higgy neki!
Persze, be is igazolódott, a hirtelen jött szépszavú udvarló hamar tovább állt, Katát nem kereste, sőt, kerülte. Kata a kétségbeesésig szeretett volna már szeretni. Gyakorlatilag bárkit. A többiek nem tudták, de néhány napja hamarabb érkezésekkel, telefonokkal, minden lehetséges módon próbálta férfiként megközelíteni Gyulát. A főnök kedves volt vele, továbbra is; és próbált lelket önteni belé; nem volt hidegen elutasító –hiszen nem akarta megbántani.
A szokásos italát Kata ma este hamar lehajtotta. Kért mást, erősebbet, s csak gördült lefelé torkán a szesz. Kiborult, sírással küzdve kezdte Gyulát szapulni…. Hogy itt van, közöttük, és miért nem választ!?
Szerelmet is vallott, szusszanásnyi szünetet sem hagyva az alkoholszagú beszédben….
Gyula tágra nyílt szemekkel nézett, kérve a lányokra.
Arra senki sem számított, hogy nem csak Katában élnek efféle reményfényecskék a sötétnek vélt reménytelenségben…
A lányok elkezdték felemlegetni, mikor, kinek hogyan, mit mondott Gyula… bíztatásul, de szerintük többre utalva, mint a barátság….
Kitört a káosz……..
A fájdalom a lelkek mélyéről utat tört, és elszabadult…
Mérges lett. A férfira is, amiért most inkább még be is akar zárni végleg. Mintegy elfutva azok elől, igazat adva a meneküléssel is, akik mindent feledve igaztalanságokat állítanak… nem értik… A lány sem érti: sem a lánykoszorút, sem Gyulácskát. S a lányok sem értik most a főnököt, s előre tudta, talán őt sem fogják érteni! S igen, furcsa kettősség: mégis érti őket! A tulajt is, a lányokat is…
De máris a kész terv cinikus mosolya költözött szája sarkába. Ebben a pillanatban világossá vált, mit kell tennie!
Ő tudta, hogy ki a férfi valójában. S tudta, mit köszönhet neki! Hiszen most is… nemrégen. Válságban volt. Úgy érezte, életének romjain ül megint, s kedve igencsak alább hagyott. A lányok nem is tudták, nem is sejtették… csupán a férfinak küldött néhány égbekiabáló sort… egy kiáltás félét önmagából. Talán zavaros is volt… talán érthetetlen is. A férfi mégis reagált rá, amint lehetett. Érezte, hogy egy biztos kéz, egy ember, ki ismeri őt, s talán már sejti gyengeségeit is, mellé áll. Magabiztosan megfogta kezét. Szemébe nézett, s megnyugtatta. Ez a lány tudta: a férfi mindig támasza lesz! Tudta, ki Ő, és mit várhat Tőle! Biztosan tudta, kész tettek által, hogy a férfinak nem kell barátságról, hűségről, vigasztalásról, szeretetről kiselőadást tartania… s biztos volt abban is, a lányok is csak erősen félre érthettek valamit; de ezt most valahogy képtelenek meglátni.
Későre járt. Ágyba bújt hát, s nyugodtan hajtotta álomra fejét, hiszen bár zaklatottsága még fel-fel erősödött, a kész terv már megvolt… benne élt!
Reggel egy információ várta: miszerint a lányok egy új klubban vertek táborhelyet, és várják oda őt.
Úgy. Szóval felejtsünk csak el minden szépet, minden jót? Dobjuk sutba, a helyet, és az embert, ki minket összekovácsolt? Sőt, törjünk borsot az orra alá!? Amolyan „csak azért is” alapon!?
Tudta,Gyulát–bár maga is érzékeny lélek- maximum mulattatni tudja mindez.
Úgy döntött, jól kitervelt szándékához méginkább tartani fogja magát. Sejtette –előre-, hogy értetlenséggel, és ellenállással fog találkozni. No de sebaj. Ő maga mindig makacs és önfejű volt, miért lenne most más!? Megvan a saját értékrendje, és azt fogja követni; nem a csalárdok hívó szavát! Nem hajol meg csak azért, mert a lányoknak egy este hisztijükben megtagadni támadt kedvük az elmúlt időszak minden szépét…
Tudta azt is, a férfi is óvni akarja majd ettől. De nem fél! Nem fél, ezt tudta jól! Sőt, már várja… a támadó szavakat, az értetlen csodálkozást! S várja, hogy vitába kezdeni akarjanak vele!
Elment hát Gyulához. Szépen kért, majd könyörgött, szinte sírt. Majd érvelt –észérvekkel is. Végül, sikerült elérnie, amit akkor akart a férfitól. Megkapta a kulcsokat. Néhány óra múlva jött Gyula, és egy ügyvéd. Megírták a bérbeadás papírjait. A lány veszi át a hely üzemeltetését. Gyula, mint igaz barát, az egyéb papírok beszerzésében is azonnal segített.
Néhány nap múlva a hely régi pompájában ragyogva kinyitott. A lány –direkt módon- alig eszközölt változásokat. Csupán apró dolgokkal tette még melegebbé a helyet. A bal oldali falat, ahol a köreikben elhíresült pad állt jobban megvilágítatta. Beszerzett egy egészen élethű műfát, amit e padocska mellé helyezett. A pad lábához egy kis balkonládába különleges hófehér virágokat tett. Emlékezvén egy holdvirágra. A másik oldalon álló asztalkák közepére vaskos gyertyákat rakott.
Tett-vett a pult mögött, mikor Gyula megérkezett.
-Mintha minden a régi lenne, és valahogy mégsem ugyanaz. –szólalt meg lágy hangon, köszönés helyett.
Linda rá mosolygott.
- Isten hozott! Igen, csak apróságokban változtattam… néhány kedves kis új dolog. A lényeg azonban ugyan az!
- Mi ez az illat? – a férfi már beléptekor megérzett egy kellemes, orrát csiklandozó illatot.
- Aroma-olajat párologtatok. Fahéjas alma. Tetszik?
- Igen.
Gyula határozott mozdulatokkal belépett az oly ismerős pult mögé, és kezet csókolt a lánynak. Szemében aggódás fénye táncolt. Féltette ezt a lányt! De tudta már, ha valamit a fejébe vesz…Majd leült egy kevésbé szem előtt lévő sarokba, egy pohár itallal, s a napi sajtót kezdte böngészni. Eltelt néhány végtelenül hosszúnak tűnő negyedóra. Az ajtót nem nyitotta meg senki.
-Látod, nem lesz értelme! –szólt az újságot leengedve a lányhoz.
- Ne aggódj! Ez még az első este!
Néhány pillanat múlva egy ismeretlen férfi bukkant fel a küszöbön. Tekintetét körbe hordozta, és szinte el is indult kifelé, amikor a lány kedvesen utána szólt.
-Isten hozta nálunk! Ne ijedjen meg! Kerüljön csak beljebb! Az első italra a ház vendége!
A kedves női hang, a hely hangulata, az ingyen ital, vagy mindez együtt késztette e a férfit a belépésre –talán örök titok marad. Bejött, leült a bárpulthoz, rámosolygott a lányra, kikérte az italát, és a telefonjáért nyúlt. Fél óra múlva már 5-en ültek egy asztalnál. Új vendégek, akik még sosem jártak itt.
Linda a pult mögött elégedetten mosolygott. Megmentett valamit, mi számára nagyon fontos volt!
Lendvay Erika Anita
