Hosszú hónapok óta keresett már. Néha akadt is útjába 1-1 ígéretes jelölt. Persze, csak azért, hogy aztán mégse alakuljon ki semmi sem…
Végtelenül magányosnak érezte magát sokszor. Hiába bukkant fel a sok kis lehetőség… valahogy mindig a semmibe tűnt. Estéket, éjszakákat beszélgetett végig. S egészen jó érzéseket keltett benne néha az útra kelt levél, s bele is remegett kissé egy telefonban meghallott hangba…
De ahogyan jött, úgy szaladt tova valahogyan mégis minden szép. Ahogyan az őszi avart kavargatja fel a még csillogó napsugarakban a szél…
Már végén jártak reményei. Kezdett örök-szomorú, és kissé keserű lenni. S akkor jött el az a férfi, aki első megjelenésével már megdobbantotta szívét. Új élet, új remények születtek benne. Minden egyes újabb mondattal, moccanattal gazdagabbá vált lelke, érzékenyebbé szenzorai… Ereiben új erejű, tüzes vér lüktetett… láva…
Ám a férfi macska-egér játékot játszott vele. Szívéig ért, megérintette, felkeltette benne a reményeket, érzelmeket… majd egyszerűen eltűnt szótlanul, napokra. S újra jött, még hullámzóbban magasra korbácsolni szerelmet, vágyat… s még fájóbban távozni elérhetetlen messzeségbe…
S az a kettősség munkált benne: jobban ismeri a férfit, mint bárkit! Jobban érti, érzi hangulatait, érzelmeit, mint talán mindazok, kik a mindennapokban vele élnek… Tudja kiejtett szavának folytatását… hiszen megkezdett mondatait képes helyette befejezni… s ugyanakkor semmit sem tud róla… nem tudja, egyedül él-e, mit akar tőle… s miért nem lép elé… miért nem…
Millió kérdés… melyekre várta a választ…s melyekre inkább sose akart választ kapni igazán…
Máskor követelőző, legjobbat váró lénye most az ÉLET apró koldus-kenyér morzsáival is megelégedett volna… Ha a férfi elé állna, és megölelné… nem kérdezné, meddig tart… nem lenne miért…
Csak átadná magát a pillanatnak… s azt kérné csak: szűnjön meg idő… ne legyen akadály már a tér… csak ölelhesse végre, s a pillanatot képes legyen megőrizni magában: mindörökre.
S egyre sajgóbban érezte azt: elérhetetlen álom marad!
Barátai is azt mondogatták: nem az kell, aki virtuálisan, szép szavakkal ostromol… mivel az életet fizikai síkon éljük: az kell, aki elénk is áll… aki a szavain túl megmutatja, adja önmagát, és maga sem csak szavainkat akarja magáénak tudni, ölelő karjainkat is…
S tudta, hogy igazat beszélnek…
Tudta, hogy így volna valós, elvárható, evidens…
S mégis…
Csacsogott, beszélgetett, élcelődött nyíltan és kevésbé nyíltan… Ám lelke minden rezdülésben Őt várta, Őt kereste, Őt éhezte… mindenhol, mindenkiben, mindenben…
S lelke mélye szomorúvá válni kezdett…mélyebben szomorúbbá, mint tette azt eddig bármikor.
A nevetés, az öröm: egyre ridegebb álarcként takarta a valót…
A férfi érezte mindazt, mi a túloldalon zajlik. Ezerszer megbánta, hogy Őt is megszólította… ezerszer bánta, hogy fájdalmat okoz máris, amikor neki csak örömöt volna szabad kapnia…
Marcangolta magát a nehéz, kialakult helyzetért…
Nagy erejű örvény sodorta őket… egymás felé, majd ellökve szét… egymástól elérhetetlen-messzire tolva…
Hetek teltek el így. Hetek, melyek máskor hamar elszaladva semmiségnek tűnnek… hetek, melyek alatt látszólag semmi sem történt, s mégis több, érzelmek szintjén jóval több, mint máskor egy bő élet sora alatt.
Tudta a férfi: megérkezett a végső pillanat. Most érkezett el a legutolsó lehetőség. Amit ha megragad: minden álom valóra válik, mindkettejükben.
De amit ha nem ragad meg: sose jön helyette talán másik. Talán örökre eltaszítja magától azt, akit egész életében keresett, és ölelni, szeretni vágyott.
Ismerte jól már a lányt. Apró gyengeségeit. Türelmetlenségét, érzékenységét, sérülékenységét. Ismerte főbb szokásait is. Több módon tudta (írásaiból, elmesélt valós élményeiből, utalásaiból, s egy neki tett ígéretből): van 1 hely, ahová mindig menekül. Ha bármi bántja, ha feltöltődni akar, ha lelke sír, jajong: ott adja ki magából a végtelennek érzelmeit.
S tudta jól: most valami olyan kell, ami nagyot szól!
Finoman felbukkant… s megkérdezte, pénteken jár-e arra, kedvenc helye felé. A lány elárulta: igen, menni fog. Nemrég jutott el oda, hogy az évek óta oly kedves helyet sötétben felkeresse. Az élmény felemelő volt számára, s mivel a kora téli esték hamar beköszöntenek, újra menni akar. Kell neki az a néhány perc csodaszép. Erőt meríteni.
A férfi elárult annyit: szeretne ott elhelyezni neki egy apró meglepetést. Jár ott – azt mondta, sajnos korán reggel aznap, vagy talán, ha jól szervezi… de tudnia kell, pontosan, hogy megy-e oda a lány, és körülbelül mikor… mert úgy intézi, hogy ne más, Ő találhassa meg, amit ott akar neki hagyni.
Egyeztettek hát. A férfi a telefonvonal túloldalán szélesen mosolygott… remélt. Már Ő maga is remélt, és mondhatni bizonyosan tudott… remélte, hogy ismeri annyira a lányt, hogy örömmel fogadja majd… s minden fájdalmát elfeledtetheti…
A reggel köddel, csúnya idővel indult. Ám lassan kitisztult a lég. Belevetette magát teendőibe, s az járt a fejében, vajon mi az, ami várja majd Tőle… s meddig kell várni még, hogy magát is megmutassa!?
Két romantikus lélek… aki egymásra éhesen, egymásra vár.
Eljött vánszorogva a délután. A lány letehette napi teendőit, és elindult. A kisautó lassan suhant, a világra ráereszkedő sötétségben. negyed 5 volt, szinte öreg este. A koromfekete égen milliárdnyi csillag fénye keltett tündöklő reményt.
Megállt az üres parkolóban. Kiszállt. Lelke tele lett várakozással, s mégis súlyos fájdalom húzta le… arcán könny indult útjára…
Le sem törölte… hisz úgysem látja senki sem…
A sötétségben botorkált felfelé nemrég… bukdácsolva… ezt most nem akarta. Puha, hangtalan lépteit magabiztosan akarta rakni a kövekre. Ezért elővette a bekészített elemlámpát, bekapcsolta. Elérte az első lépcsőfokot. Egy mécses stabil lángja fogadta. Szíve hatalmasat dobbant. Hiszen ekkor látta meg a kígyózó mécses oszlopot, felfelé. Végig kis mécsesek szeretet-lángocskái fogják felvezetni most őt. Eloltotta a lámpát, könnyét letörölte, arcára mosoly költözött. Mire a kanyargó erdei lépcsőkön a mécsesek között fellépdelt a tetőre: lelke rezgő ünneplőbe öltözött. Így érte el a kilátó első lépcsőfokát. A kőkorlátnak támaszkodott kissé. Kiszáradt a szája, nyelnie kellett egy hatalmasat.
Mint aki az életéért teszi meg a végső lépéseket… fogyó erejét úgy szedvén össze elindult a szorosabb lépcsőkön, egyre lassabb, végtelenül elnyújtottnak tűnő mozdulatokkal felfelé.
Minden lépcsőfok belsejében táncot járt a szerelemért, mint kőoltáron az Isteneknek mutatott áldozat: egy kis mécses viasz lángja.
Felért. A kis kör alakú toronyban, a padló közepén 1 szál vörös rózsa járult lábai elé. Lehajolt. Felemelte. Úgy érezte, szíve olyan hangosan dobban mellkasában, hogy több kilométeres körzetben hallja, aki fülel.
A rózsa cetlit őrzött. Egyetlen rövid, tömör mondattal:
„Bocsáss meg mindenért!”
Könnyei hangosan törtek a felszínre. Zokogás rázta minden sejtjét.
Elindult benne egy dallam… egy sokat hallgatott, végtelen szomorúság régi hangja…
Szinte hallani vélte… percekbe telt, míg felfogta: nem álom… valóban hallja a dalt. Zokogása enyhült. Szédülése véget ért. Újra sóhajtott. Remegő kezei zsebkendőt kutattak, majd leltek, megtörölte benne könnyek áztatta arcát. A korláthoz lépett. Megfogta. Tekintete a távolba révedt. Semmit sem értett…
A dal elhalkult… s újra úgy tűnt, mégis álom volt csupán, hogy hallja… már a saját érzékei is megcsalják, játszanak vele…
Jegesen hűvös szellő cirógatta meg arcát, rázta fürtjeit. Szerette volna, ha egy férfi, ha A férfi meleg tenyerébe simíthatná bele arcát.
Nesz támadt. Nagyon halk, távoli nesz. Behunyta szemeit. S úgy érezte, valaki elindult… a férfi elindult felé!
Mint aki jéggé fagyni készül, nagy hidegben, teste finom, de erősödő remegésbe kezdett… mintha lelkét akarná kirázni magából. Talán az ájuláshoz is közel járt…
S egyszer csak egy test óvatos melegét érezte hátánál. Behunyt szemeit nem nyitotta ki. Minden más érzékével figyelt… Testének remegése megállt. Két kar hátulról átölte ekkor derekát, és egy száj régen várt, finom csókot lehelt nyakába.
S ekkor tudta: a tékozló, messziről jött férfi, végre hazatalált…
Lendvay Erika Anita
