|
|
||||
|
|
|||
|
|
||||
|
Október 23-a, délután
öt óra volt. A kórház
folyosóján a nõvérek jöttek
mentek, intézték a dolgukat.
Készültek a vacsoraosztásra.
A második emelet 26-os
kórteremben négy ágy volt. Ebbõl
most kettõ üresen állt. Az ablak melletti
ágyon harminc év körüli nõ
ült és nézett ki az ablakon. Az ajtó
melletti ágyon idõs – nyolcvan
körüli – nõ feküdt.
Kézfejébõl csõ állt ki
és ide volt kötve az infúzió. A
palackból lassan csöpögött a
folyadék.
Az idõs nõ arca most is
mosolygott, mint eddig – jószerivel – mindig
az elmúlt egy hét alatt, mióta itt
feküdt. Ráncos arcán soha nem lehetett
szomorúságot látni.
Kedves beteg volt, nyugodt, soha nem
követelõzõ. A nõvérek is
mindig ezt mondták róla. Szerették
Márta nénit.
A fiatal nõ – az
ablaknál – felállt lassú
léptekkel elindult a szoba ajtaja felé. Nem
bírta már az ücsörgést.
Várta, hogy férje megérkezzen és
úgy gondolta, hogy majd a folyosón fogadja,
és nem zavarja Márta nénit, hadd pihenjen
egy kicsit.
– Hová mész aranyom
– kérdezte sóhajtva az idõs
szobatárs.
– Kicsit kimegyek a folyosóra.
Ha jön Lajosom, majd ott beszélgetünk.
Tessék aludni, pihenni egy kicsit –
válaszolta a fiatal nõ, miközben
kissé meggörnyedt.
– Nagyon fáj, Ilcsikém?
– Egy kicsit fáj, de majd
kérek valami orvosságot rá. Tessék
csak pihenni! – mondta és kilépett a
kórterembõl.
Az idõs nõ egyedül
maradt, a csöpögõ infúzióval
és a gondolataival.
A lenyugvó nap sugarai mély
árnyékot vetettek öreg, ráncos
arcára, munkában megkérgesedett
kezére, amibe most az életet adó
infúzió csöpögött. Õsz haja
szétterült a párnáján, mintegy
koronát fonva a feje köré.
Gondolatai messze jártak, a
múltban, amikor még fiatal volt és
beleszeretett a férjébe és nem tudta
elképzelni az életét Feri
nélkül. A bálon, ahol megismerkedtek Feri
volt a legdaliásabb legény, és a faluban
minden lány Feri társaságát
kereste, de a fiú õt választotta
táncpartnerének. Azon a csodálatos
júniusi éjszakán dõlt el a
kettõjük sorsa.
Egy év múlva
összeházasodtak. Alig múlt el húsz
éves, amikor megszületett kisFeri és
rá két évre Zsóka is. Addigra
már felköltöztek Budapestre a nagyfaluba, mert
több munkalehetõség adódik a
fõvárosban, hangoztatta akkor a párja.
Feri esztergályos volt és mivel jó
munkaerõnek bizonyult fel is vették a
háború után az egyik
gépgyárba dolgozni. A gyerekek
megszületése után asszonya is dolgozni ment.
Elõször mint betanított esztergályos,
késõbb mint szakmunkás dolgozott ugyan
abban a gépgyárban. A gyerekek a gyári
óvodában és bölcsödében
kaptak helyett.
Kellett a pénz, hisz’ a
két gyerek nõtt mint a bolondgomba. De nekik
elég volt amit kerestek. Mindig, mindenre jutott.
Márta beosztó volt. Megtanulta otthon: csak addig
szabad nyújtózkodni, amíg a takaró
ér.
Szerették egymást és
ez pótolta az esetleg hiányzó anyagi
javakat. Nem szenvedtek hiányt semmiben.
Elérkezett 1956. õsze. A
forradalom... vagy a csuda tudja, akkor ellenforradalomnak
mondták...
Többen mondták, hogy menjenek
nyugatra, jobb lesz ott, de Feri megmakacsolta magát,
õ bizony nem megy sehová!
– Magyar vagyok, ez a hazám
és nem hagyom el soha – mondogatta az õket
csábítóknak. Így maradtak itthon.
Ezzel Márta is egyetértett
Azután a helyzet
normalizálódott, a gyár újra
termelni kezdett és a gyerekek már az
iskolába is mehettek. Akkor úgy gondolták,
jól döntöttek, hogy itthon maradtak.
Az évek során kisFeri
és Zsóka is megnõttek, saját
családod alapítottak és
elköltöztek otthonról. Nem is lehetett
másként, hiszen az egy szoba két
fél szobás lakótelepi lakásban nem
fértek volna el többen. KisFeri a
feleségével vidékre
költözött. Apósa mellett vett meg egy
telket és épített rá saját
otthont. Azóta is ott élnek a
feleségével kettesben. Gyerekük nem
született, pedig Márta nagyon várta az
unokát.
Zsóka is férjhez ment egy
óbudai fiúhoz. Kései
házasság volt Zsókáé, de
õ nem bánta, azt remélte, majd a
lányától lesz unokája.
Szerette, szereti a gyerekeit.
Ráadásul Zsókától
valóban született unokája.
Az a kék szemû
méz-szõke aranyos kislány, a kedvence. De
hiszen ki is lenne a kedvence amikor csak Kinga az egy szem
unokája.
1980-ban ment nyugdíjba. 55
éves volt és úgy gondolta többet tud
segíteni Zsókának – kislánya
– Kinga nevelésében, ha otthon marad.
Kinga 1978-ban született és
rá két évre lánya elvállt a
férjétõl. Nem tudta elviselni a
férfi kicsapongó életét, azt, hogy
mindig újabb és újabb nõk
kerültek elõ, akikkel a férje megcsalta.
Jó döntés volt a
nyugdíj, azokban az években valóban sokat
tudott a lányának segíteni. Az
unokája volt a mindene azokban az idõkben.
A szobában közben
besötétedett. Már csak az
utcáról beszûrõdõ
fények adtak némi világosságot, de
ez Margitot nem zavarta. Jó volt most így
csendben feküdnie. Majd ha Kinga megérkezik,
felkapcsolja a lámpát – gondolta. Addig meg
minek a fény, hiszen emlékezni így,
sötétben is lehet.
Szép évek voltak azok, a
párjával Ferivel és
unokájával. Sokat volt velük a gyerek,
hisz’ anyjának dolgoznia kellett, de õ nem
bánta, hogy az unokáját neveli. Feri, aki
világ életében a türelem
mintaképe volt, imádta az unokáját
és a kislány nem tudott olyat kérni, amit
nagyapja nem teljesített volna.
De Kinga is felnõtt. Ma már
27 éves. Igaz nagyon szereti, hiszen alig múlik
el nap, hogy ne látogassa meg nagyszüleit.
Ferenc, élete párja egy
éve itt hagyta.
– A szíve, Márta
néni – mondta akkor a doktor. – Az nem
bírta tovább.
Azóta egyedül él a kis
lakótelepi lakásban.
De ez már nem az az élet,
amit elõtte megszokott és kedvelt.
Igen, hiányzik a Feri, nagyon
hiányzik. Akinek fõzhetett, akivel
leülhetett megbeszélni a napi dolgokat, és
akivel együtt örülhetett Kingának, amikor
a lány meglátogatta õket. És ez
sokszor elõfordult.
Most sem lenne itt, ha az a kislány
nem jön egy hete hozzá, hiszen amikor a
fürdõszobában elcsúszott és
elesett, lábra sem tudott állni. Még
szerencse, hogy Kinga aznap is meglátogatta... vagy
mégsem?
Lehet, jobb lett volna, ha nem talál
rá az unokája és akkor most már
újra együtt lehetne szeretett
férjével. Erre a gondolatra elmosolyodott
és szíve görcsbe rándult...
Az ajtót valaki halkan megnyitotta.
– Szia drága nagyikám!
– gyújtott világosságot Kinga a
kórteremben.
De ezt már Márta nem
hallhatta. Elaludt... végleg... boldog mosolyjal az
arcán.
A nagyanyjára boruló
síró lányt a két öreg
már fentrõl nézte. Kezüket
egymásba kulcsolva vigyázták szeretett
unokájuk további életét...
K. P.
|
|
|||
|
|
|
|
| |