A második emelet 26-os kórteremben négy ágy volt. Ebbõl most kettõ üresen állt. Az ablak melletti ágyon harminc év körüli nõ ült és nézett ki az ablakon. Az ajtó melletti ágyon idõs – nyolcvan körüli – nõ feküdt. Kézfejébõl csõ állt ki és ide volt kötve az infúzió. A palackból lassan csöpögött a folyadék.

Az idõs nõ arca most is mosolygott, mint eddig – jószerivel – mindig az elmúlt egy hét alatt, mióta itt feküdt. Ráncos arcán soha nem lehetett szomorúságot látni.

Kedves beteg volt, nyugodt, soha nem követelõzõ. A nõvérek is mindig ezt mondták róla. Szerették Márta nénit.

A fiatal nõ – az ablaknál – felállt lassú léptekkel elindult a szoba ajtaja felé. Nem bírta már az ücsörgést. Várta, hogy férje megérkezzen és úgy gondolta, hogy majd a folyosón fogadja, és nem zavarja Márta nénit, hadd pihenjen egy kicsit.

– Hová mész aranyom – kérdezte sóhajtva az idõs szobatárs.

– Kicsit kimegyek a folyosóra. Ha jön Lajosom, majd ott beszélgetünk. Tessék aludni, pihenni egy kicsit – válaszolta a fiatal nõ, miközben kissé meggörnyedt.

– Nagyon fáj, Ilcsikém?

– Egy kicsit fáj, de majd kérek valami orvosságot rá. Tessék csak pihenni! – mondta és kilépett a kórterembõl.

Az idõs nõ egyedül maradt, a csöpögõ infúzióval és a gondolataival.

A lenyugvó nap sugarai mély árnyékot vetettek öreg, ráncos arcára, munkában megkérgesedett kezére, amibe most az életet adó infúzió csöpögött. Õsz haja szétterült a párnáján, mintegy koronát fonva a feje köré.

Gondolatai messze jártak, a múltban, amikor még fiatal volt és beleszeretett a férjébe és nem tudta elképzelni az életét Feri nélkül. A bálon, ahol megismerkedtek Feri volt a legdaliásabb legény, és a faluban minden lány Feri társaságát kereste, de a fiú õt választotta táncpartnerének. Azon a csodálatos júniusi éjszakán dõlt el a kettõjük sorsa.

Egy év múlva összeházasodtak. Alig múlt el húsz éves, amikor megszületett kisFeri és rá két évre Zsóka is. Addigra már felköltöztek Budapestre a nagyfaluba, mert több munkalehetõség adódik a fõvárosban, hangoztatta akkor a párja. Feri esztergályos volt és mivel jó munkaerõnek bizonyult fel is vették a háború után az egyik gépgyárba dolgozni. A gyerekek megszületése után asszonya is dolgozni ment. Elõször mint betanított esztergályos, késõbb mint szakmunkás dolgozott ugyan abban a gépgyárban. A gyerekek a gyári óvodában és bölcsödében kaptak helyett.

Kellett a pénz, hisz’ a két gyerek nõtt mint a bolondgomba. De nekik elég volt amit kerestek. Mindig, mindenre jutott. Márta beosztó volt. Megtanulta otthon: csak addig szabad nyújtózkodni, amíg a takaró ér.

Szerették egymást és ez pótolta az esetleg hiányzó anyagi javakat. Nem szenvedtek hiányt semmiben.

Elérkezett 1956. õsze. A forradalom... vagy a csuda tudja, akkor ellenforradalomnak mondták...

Többen mondták, hogy menjenek nyugatra, jobb lesz ott, de Feri megmakacsolta magát, õ bizony nem megy sehová!

– Magyar vagyok, ez a hazám és nem hagyom el soha – mondogatta az õket csábítóknak. Így maradtak itthon. Ezzel Márta is egyetértett

Azután a helyzet normalizálódott, a gyár újra termelni kezdett és a gyerekek már az iskolába is mehettek. Akkor úgy gondolták, jól döntöttek, hogy itthon maradtak.

Az évek során kisFeri és Zsóka is megnõttek, saját családod alapítottak és elköltöztek otthonról. Nem is lehetett másként, hiszen az egy szoba két fél szobás lakótelepi lakásban nem fértek volna el többen. KisFeri a feleségével vidékre költözött. Apósa mellett vett meg egy telket és épített rá saját otthont. Azóta is ott élnek a feleségével kettesben. Gyerekük nem született, pedig Márta nagyon várta az unokát.

Zsóka is férjhez ment egy óbudai fiúhoz. Kései házasság volt Zsókáé, de õ nem bánta, azt remélte, majd a lányától lesz unokája.

Szerette, szereti a gyerekeit. Ráadásul Zsókától valóban született unokája.

Az a kék szemû méz-szõke aranyos kislány, a kedvence. De hiszen ki is lenne a kedvence amikor csak Kinga az egy szem unokája.

1980-ban ment nyugdíjba. 55 éves volt és úgy gondolta többet tud segíteni Zsókának – kislánya – Kinga nevelésében, ha otthon marad.

Kinga 1978-ban született és rá két évre lánya elvállt a férjétõl. Nem tudta elviselni a férfi kicsapongó életét, azt, hogy mindig újabb és újabb nõk kerültek elõ, akikkel a férje megcsalta.

Jó döntés volt a nyugdíj, azokban az években valóban sokat tudott a lányának segíteni. Az unokája volt a mindene azokban az idõkben.

A szobában közben besötétedett. Már csak az utcáról beszûrõdõ fények adtak némi világosságot, de ez Margitot nem zavarta. Jó volt most így csendben feküdnie. Majd ha Kinga megérkezik, felkapcsolja a lámpát – gondolta. Addig meg minek a fény, hiszen emlékezni így, sötétben is lehet.

Szép évek voltak azok, a párjával Ferivel és unokájával. Sokat volt velük a gyerek, hisz’ anyjának dolgoznia kellett, de õ nem bánta, hogy az unokáját neveli. Feri, aki világ életében a türelem mintaképe volt, imádta az unokáját és a kislány nem tudott olyat kérni, amit nagyapja nem teljesített volna.

De Kinga is felnõtt. Ma már 27 éves. Igaz nagyon szereti, hiszen alig múlik el nap, hogy ne látogassa meg nagyszüleit.

Ferenc, élete párja egy éve itt hagyta.

– A szíve, Márta néni – mondta akkor a doktor. – Az nem bírta tovább.

Azóta egyedül él a kis lakótelepi lakásban.

De ez már nem az az élet, amit elõtte megszokott és kedvelt.

Igen, hiányzik a Feri, nagyon hiányzik. Akinek fõzhetett, akivel leülhetett megbeszélni a napi dolgokat, és akivel együtt örülhetett Kingának, amikor a lány meglátogatta õket. És ez sokszor elõfordult.

Most sem lenne itt, ha az a kislány nem jön egy hete hozzá, hiszen amikor a fürdõszobában elcsúszott és elesett, lábra sem tudott állni. Még szerencse, hogy Kinga aznap is meglátogatta... vagy mégsem?

Lehet, jobb lett volna, ha nem talál rá az unokája és akkor most már újra együtt lehetne szeretett férjével. Erre a gondolatra elmosolyodott és szíve görcsbe rándult...

Az ajtót valaki halkan megnyitotta.

– Szia drága nagyikám! – gyújtott világosságot Kinga a kórteremben.

De ezt már Márta nem hallhatta. Elaludt... végleg... boldog mosolyjal az arcán.

A nagyanyjára boruló síró lányt a két öreg már fentrõl nézte. Kezüket egymásba kulcsolva vigyázták szeretett unokájuk további életét...