30. rész

Péter mobiltelefonszámára egészen véletlenül sikerült szert tennie, amikor kiesett Hanna táskájából, vagy talán a kabátja zsebéből valamikori ittjártakor. Már sokszor vissza akarta adni neki, de valamiért mindig elfelejtette, de most hálát adott az égieknek a feledékenységéért. Olaszországi hívást kezdeményeznie nem lesz olcsó mulatság, és ezt tudta is, de sebaj, ha sikerül a kis aknamunkája, majd benyújtja a boldog párnak a számlát. Ez a gondolat egy icipici mosolyt csalt az arcára, és máris könnyebb volt meghoznia az elhatározását. Fogalma sem volt, mennyi lehet az időeltolódás, de úgy hitte, fiatalabb az idő Péternél, mint nála. Különben is, bármilyen napszak lehet, örüljön ez a mamlasz, hogy valaki észre téríti.

Sokáig csengett a telefon, mire kattant a vonal, Noémi már azt hitte, hiába való a próbálkozása.

– Tessék. – szólt bele egy halk férfihang a telefonba.

– Takács Noémi vagyok… – válaszolta halkan a lány, és most ismét elbizonytalanodott.

Pétert meglepte ez a bemutatkozás, mert az első pillanatban azt hitte, hogy Hanna angyali hangját hallja, de aztán rádöbbent, hogy különös ez a névtársítás a hanghoz, így csakis valaki másról lehet szó.

– Ugye, emlékszel rám? – kérdezte tétován a lány, és kissé megijedt, mert egy végtelennek tűnő pillanatig nem szólt bele a férfi a készülékbe.

Péter fáradtan túrt bele a hajába, miközben felült az ágyon, amire ruhástól dőlt, miután hazament az irodából. Kora reggeltől késő délutánig dolgozott, ingajáratban a gyár és az iroda között. Úgy vélte, a legjobb ellenszer, ami segíthet neki felejteni, az a munka.

– Persze. – hangzott a kurta válasz. Péter emlékeiben élesen élt a szőke, hosszú hajú lány képe. Leginkább azért, mert az volt az a nap, amikor először megcsókolta Hannát.

Noémi nem tudta, hogyan is köríthetné a mondanivalóját, de úgy vélte, valójában nincs is rá szükség. Éppen eléggé haragudott erre az önfejű fráterre.

– Itt hagytad Hannát. – közölte a száraz tényeket.

– Tudom. – felelte szárazon a férfi. – Megállapodtunk bizonyos feltételekben, majd visszarepültem Olaszországba. Mi ebben a különös?

– Tudok rólatok… – kezdte ismét Noémi, és már megint úgy érezte, hogy remeg a hangja, hiszen valójában nem is volt semmi köze hozzá.

– Ezen már meg sem lepődöm. – hangzott a férfi cinikus nevetése. – Jól kitárgyaltátok a viszonyunkat a barátnőddel?

– El sem tudod képzelni, mennyire szenved… – a lány nem tudta, milyen hatást váltanak ki a férfinál a szavai, de szerette volna látni az arcát, hogy a reakcióit figyelve minél nagyobb hatást tudjon gyakorolni az érzéseire. Így csak az ösztöneiben bízhatott. – Ma reggel itt voltak nálam. Megkért, hogy keressek magunknak másik lakást. El akar költözni a házatokból. – Noémi szándékosan használta a közösségre utaló toldalékot.

– Ezt is tudom. De hidd el, nem üldöztem el. Nekem teljesen mindegy, hogy továbbra is ott lakik-e, vagy sem. Úgyis ritkán járok haza.

– Éppen ezért akar elköltözni. Nem tudja elviselni a közömbösségedet.

Péter összeszorította a száját.

– Nekem nem úgy tűnt, abból, amit az utolsó este elmondott, hogy megszenvedi az ideiglenes együtt lakást. Sőt, úgy éreztem, inkább én vagyok az, aki nem kívánatos személy többé abban a házban. Könnyebb helyzetben vagyok, hiszen ideköt a munkám. Megtettem neki ezt a szívességet. Eljöttem.

– Pedig…

– Nézd, Noémi! Semmi értelme ennek a beszélgetésnek, úgyhogy fejezzük is be, légy szíves. – a férfi erélyes hangja megijesztette a lányt, attól félt, hogy leteszi a telefont, és akkor elszalasztja a lehetőséget, hogy bármire is ráébressze ezt az érzéketlen fajankót.

– Csak egyetlen mondatomat hallgasd meg, és megígérem, nem zaklatlak többet. – a hangja szinte könyörgő volt. – Hanna azt az estét úgy értelmezte, valószínűleg tévesen, hogy már nem kell neked, már nem szereted.

A férfi úgy érezte, ez a szó úgy mar a bensőjébe, mint valami éles, és hideg tárgy. De nem tette le a telefont, tovább hallgatta a lány kétségbeesett hangját.

– Megsemmisült a szavaid hatására, és nem tudta elmondani, hogy mennyire szeret téged. Meg kell értened a borzasztó lelkiismeret furdalást, amit érez, hiszen te is ezt érzed, tudom. De nagyon kérlek, ne bántsátok egymást emiatt. Érzem a hangodon, amikor beszélsz, hogy mennyire fáj neked.

Noémi hangja szinte elcsuklott, képtelen volt felfogni, hogy ne legyen ennek az egésznek semmi, de semmi értelme.

Péter úgy érezte magát, mint akit agyonvertek. Újra és újra kifordították az egész bensőjét, és minden porcikáját marta a keserűség és a hiány sava, hogy már szinte fizikai fájdalmat érzett. A keze ökölbe szorult, összeszorította a szemeit és a száját, nehogy férfiatlan módon kibuggyanjon egy könnycsepp. De talán ez így jobb, most úgy sem látja senki.

A vonal élt, de senki nem szólt bele, Noémi mégis érezte, hogy a férfi ott van, és hallja minden egyes szavát. Ez újra reménnyel töltötte el, és tovább folytatta.

– Emlékszel a tavalyi karácsonyra? Sajnálom, hogy csalódást kellett okozzunk azzal a ronda sállal, bevallom, én beszéltem rá Hannát, hogy vegye meg neked. De sajnos, annyira nem volt magánál. Tudod, aznap reggel derült ki a terhessége, és nagyon nem az ajándékvásárláson jártak a gondolatai…

Ha ez sem billenti ki a lelki egyensúlyából, akkor semmi! Csak használná végre az eszét!

Péter újra visszadőlt az ágyra, de a tudatáig alig jutottak el a lány szavai, annyira el volt foglalva a saját fájdalmával. Miféle sálról beszél neki ez a nő?

– Nem is szaporítanám tovább a szót… – kezdte ismét Noémi, mivel még mindig nem kapott választ, sem reakciót a legutóbbi kijelentésére – de arra kérlek, gondolkodj azon, amit mondtam.

Hogy is felejtené el azt a karácsonyt, azt a rengeteg keserűséget, amit érzett, ahogy szenvedett Hanna közelségétől és fájó hiányától, amikor nekiadta azt az arany szív – medált, amikor ölni tudott volna, ahogy látta őket felmenni a hálószobába…

– Micsoda? – ült fel az ágyban akkora lendülettel, hogy majdnem kiesett a kezéből a telefon.

– Jó éjt. És ne haragudj, hogy felzaklattalak. – köszönt el a lány, miközben hallotta a férfi kiáltását. Egy pillanatig várt, majd kinyomta a kezében lévő készüléket. Széles mosoly terült el az arcán, és ebben a pillanatban lépett a hálószobába a világ legfantasztikusabb pasija. Noémi felpattant az ágyról, és a karjaiba vetette magát.

– Mi az, édesem? – kapta el Márk a lányt és belenevetett a hajába.

– Semmi. Csak az, hogy nagyon szeretlek!

– Noémi! Ott vagy még? Halló! Válaszolj! Ismételd meg, amit mondtál! – kiabálta Péter kétségbeesetten a telefonba, de már csak a monoton búgást hallotta. A lány letette a telefont. Miket zagyvált össze a telefonba? Úristen! Hogyne emlékezett volna arra a karácsonyra! Sosem felejti el azt a tehetetlen dühöt, amit akkor érzett, amikor Hanna és János felmentek a hálószobába. Az egész világ tudta, hogy az volt az első és egyetlen alkalom, és neki akkor törni – zúzni támadt kedve, mert az asszony hűtlen volt hozzá, miközben a férjével szeretkezett. És utána kiderült, hogy gyermeket vár! De ezek szerint az a gyermek már előtte is létezett!? Ami akkor történt, biztosíték volt János apaságára nézve, de valójában ő ejtette teherbe Hannát akkor éjjel!? Forgott vele a világ, úgy érezte, a feje mindjárt széthasad. Megjelent az emlékezetében az az este, amikor a babát a mellkasára fektette, és úgy szuszogott az ő karjaiban. Az ő kisfia! Valahol a lelke mélyén mindig is érezte, hogy közelebbi kötődése van a gyerekhez, mint ahogy mindenki tudta. És Angelina is rávilágított, és ő meg is kérdezte Hannát, aki akkor letagadta. De hát mit is tehetett volna? Csak őt akarta megkímélni a fájdalomtól! Vajon mit tett volna, ha akkor megtudja? Elszorította a torkát a sírás, már nem tudta magába fojtani a könnyeit. Mennyi fájdalmat kellett elviselnie Hannának, amiért nem mondhatta el neki az igazat? És ő hogy viselkedett vele Líviusz születése után? Most már tudta: féltékenység gyötörte, elképesztő, elemi erejű féltékenység, amit a kicsire zúdított, mert irigyelte a bátyjától, amikor úgy tudta, hogy az övé. Most megint eszébe jutott a kicsi Líviusz. Az ő fia. A saját fia! Úgy ízlelgette ezt a szót, mintha életében most hallaná először. Eszébe idézte a békés kis arcát, amikor aludt, szinte hallotta a gurgulázó nevetését, amit azelőtt hallott, mielőtt visszajött volna Olaszországba. De sohasem ment fel az emeletre, hogy megnézze, min kacag, kirekesztette és megfosztotta saját magát attól a gyönyörűségtől, hogy lássa, hogyan fejlődik az a csöpp kis csoda! Hiszen azt sem felejtette el, és nem is fogja, amikor Hanna ott kínlódott a kórházi ágyon, hogy megszülje azt a gyereket. Az ő gyerekét! Újabb könnyek törtek elő a szeméből, amit igazából nem is értett, mert olyan határtalan boldogság járta át a lelkét, amilyent még soha életében nem érzett! János a halálos ágyán neki adta őt… A legdrágább kincsét… És ő vigyázni fog rá. Ha össze is dől az egész világ, akkor is. Senki és semmi nem állíthatja meg! És ha Hanna nem akarná őt látni… Nem, az nem lehet, hiszen Noémi azt mondta, szereti őt… még mindig, annak ellenére, amiket tett vele. De ha mégsem, majd bebizonyítja neki újra, hogy méltó a szerelmére. Most megint visszatért az a marcangoló érzés, amit már egy éve folyamatosan érez, állandóan az asszony után sóvárogva. Egy hirtelen mozdulattal letörölte a könnyeket az arcáról. A telefonjáért nyúlt.

Nem telt bele tíz perc, a repülőtér felé száguldott a taxival, amit pár perce rendelt magának.

Nem sokkal reggel hét óra előtt landolt a repülőgép Ferihegyen. Persze éjjel nem indult mindjárt gép Pestre, Péter az egész éjszakát a repülőtéren töltötte. Ezerszer végiggondolta, mit fog mondani Hannának, most mégis bizonytalanság töltötte el, hogy az asszony látni sem akarja. Említette neki akkor este, hogy el akar költözni, de még mindig a nagy házban vannak. Talán már felkeltek, és Márta még nincs ott. Hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni… Ilyen dolgokon járt az esze az alatt az örökkévalóságig tartó idő alatt, amíg a taxija a házhoz nem ért.

Kintről semmi mozgás nem volt érzékelhető, a férfi az emeleti ablakokat figyelte, mialatt a verandához sétált. Beillesztette a zárba a kulcsát, és halkan fordította el, nehogy ráijesszen az asszonyra. Csend volt odabent, fentről sem hallatszott semmi neszezés. Péter hanyagul ledobta a dzsekijét a kanapéra, majd elindult felfelé a lépcsőn, de pár lépcsőfok után megtorpant, amikor meglátta Hannát. Barna tréningalsót és zippzáras felsőt viselt, haja még zilált volt az alvástól. De szívfájdítóan gyönyörű volt.

Hanna azt hitte, Márta jött meg, pedig úgy emlékezett, hogy az idős asszony előző este közölte vele, hogy a mai napon több elintéznivalója is lenne, és ezért valószínűleg késni fog. Hanna mondta neki, hogy nem fontos jönnie, majd felhívja, hogy megnyugtassa, minden rendben van velük… És senki másnak nem volt kulcsa a házhoz… Arca falfehér lett, a szíve pedig kihagyott egy ütemet, amikor meglátta Pétert.

– Jó reggelt… – nyögte a férfi sután, nem tudta, hogy mi lesz az asszony első reakciója. Hanna lassan elindult lefelé a lépcsőn. Péter arca kimerültségről árulkodott, valószínűleg egész éjjel nem aludt egy szemhunyást sem. Mintha egy kicsit le is fogyott volna, drapp inge alatt nem feszültek olyan keményen az izmok, mint ahogy a legutóbbi találkozásukkor.

Péter felfelé indult el, azt remélte, ha odaér hozzá, a karjaiba zárhatja az asszonyt. De Hanna ismét megtorpant.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte bizonytalanul, remélni sem merte, hogy a férfi őmiatta tette meg ezt a kimerítő és fárasztó utazást az éjszaka kellős közepén.

– Valamit el kell mondanod nekem, Hanna. Valamit, amiről jogom van tudni.

Az asszony szemébe könnyek gyűltek. Pedig megfogadta… Péter mintha belelátott volna a gondolataiba, egyenesen a szemébe nézett.

– Mondd el nekem, amit tudnom kell, és esküszöm neked, hogy soha többé egyetlen könnycseppet sem kell ejtened… – miközben beszélt, ismét elindult felfelé, és ahogy odaért Hannához, a karjaiba vonta az asszonyt. Ahogy az erős karok átölelték, úgy tört fel a lelke mélyéből az az eltemetettnek hitt érzés, és olyan elemi erővel tört rá, hogy vissza kellett fognia magát, ne szorítsa olyan erősen a férfit. A nyaka köré fonta a karját, az arcát a vállába temette, karcsú teste hozzásimult Péteréhez. A férfi érezte, ahogy feltámad testében a vágy, de tudta, ennek még nem jött el az ideje.

– Annyira hiányoztál, kicsim… – suttogta rekedten, miközben összeszorította a szemeit. Az az ismerős könnycsepp már megint ott ült a szeme sarkában. – Ne haragudj rám mindazért, amit tettem, vagy mondtam…

Hanna még mindig szorította a nyakát, mintha soha nem akarná elengedni. Magába szívta a férfi kellemes, rég nem érzett illatát, és félt, hogy fel fog ébredni ebből a csodás álomból.

– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte Péter, ahogy az asszony álla alá nyúlt, és finoman kényszerítette, hogy emelje fel a fejét, és nézzen a szemébe. Hanna nem szólt egy szót sem, csak alig láthatóan bólintott. Magához húzta a férfit, és lágy, alig érezhető csókot lehelt az ajkára, amit Péter már határozottan viszonzott, de még idejében elhúzódott az asszonytól, mielőtt szenvedélye átcsapott volna abba a stádiumba, amikor már nem ura önmagának. Hanna látta a szemében, hogy semmit sem kellene mondania, a férfi tud mindent. De mégis úgy érezte, hogy joga van hozzá, hogy egyenes és őszinte legyen hozzá.

– Nem akarod megnézni a fiadat? – suttogta alig hallhatóan. Péter arcán megjelent a jól ismert, kisfiús mosoly, aminek Hanna sohasem tudott, és már nem is fog tudni ellenállni. Ebben a pillanatban, mintegy varázsütésre halk csörgőhang hallatszott a fenti szobából, szinte végszóra.

– Gyere… – fogta meg Hanna Péter kezét, és húzta magával a hang irányába. A férfi pedig ment, engedelmesen az asszony után. Soha többet nem akarta elereszteni a kezét.

Líviusz halkan gurgulázott az ágya fölé erősített állatfiguráknak, amiket kis kezével el is ért. Amikor meglátta az apját, széles vigyorra húzódott fogatlan kis szája, mintha megismerte volna. Péter óvatosan felvette, és magához ölelve beszívta az illatát. A másik karját Hanna felé nyújtva az asszony is belefúrta az arcát a férfi mellkasába.

– Istenem, mekkora barom voltam, amikor itt hagytalak benneteket! – szakadt ki belőle a mondat, ami már azelőtt igaz volt, hogy Noémi telefonja felforgatta volna az egész életét.

– Beszélnünk kell. – mondta Hanna, és kibontakozott a férfi öleléséből, pedig ez annyira nem akarózott neki, hogy az szinte fájt. De tudta, vagy most tisztáznak mindent, vagy később még adódhatnak konfliktusaik, azt pedig nem akarta. Tiszta lappal akart kezdeni mindent.

– Tudom. – válaszolt Péter, és a csecsemővel a kezében odasétált a karosszékhez, és leült. – Mielőtt bármit mondanál, – fojtotta bele a szót az asszonyba – szeretném, ha tudnád, hogy mindennél jobban szeretlek benneteket. Mindazok ellenére, amit tettem, vagy mondtam. – tekintete mélységes megbánást tükrözött.

Hanna odament hozzá, és ráült a fotel karfájára, hogy átölelhesse a férfi nyakát. Fájdalmasan vágyott rá, hogy megérinthesse.

– Ne haragudj rám, amiért nem mondtam el a teljes igazságot. Borzasztóan kétségbeestem, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok. A bátyáddal a házasságunk teljesen baráti alapú volt, soha, egyikünk sem tervezte, hogy közöttünk bármilyen testiség is lehet. Ennek ellenére nagyon szerettem őt, és még most is szeretem. Soha nem fogom elfelejteni.

– Tudom, és én sem… – fogta meg az asszony kezét Péter, ami a vállán nyugodott.

– És akkor jöttél te. És minden az életemmel kapcsolatos addigi tervemet felborítottad. Megfogadtam, hogy bármilyen nehéz lesz is, soha többet nem fordulhat elő az, ami akkor éjjel történt. Villámcsapásként ért a hír, hogy nem múlt el nyomtalanul az az éjszaka. Bebújtam a férjem ágyába, és amíg csak élek, ezért megvetem magam… – Hanna hangja elcsuklott, de nem engedte, hogy előtörő könnyei utat találjanak a szemhéja alól. – Elhitettem vele, hogy tőle van a gyerek, hogy megkíméljem egy borzalmas csalódástól, és hogy téged áldott tudatlanságban hagyjalak, hogy élhesd tovább az életedet anélkül, hogy magadba kelljen fojtanod a tudatot, hogy ez a kicsi a te gyereked. Később pedig, amikor a temetés után elmentél, azt hittem, én sem kellek már neked… Olyan hideg voltál, olyan…

– Kérlek, Hanna… Nem volt igaz egy szó sem abból, amit akkor mondtam neked.

Az asszony megsimogatta a férfi arcát.

– Eluralkodott rajtam a kétségbeesés. A magány, a vállalat, a gyász… Szerintem magam sem tudtam, hogy miket beszélek. Miután visszamentem Olaszországba, akkor döbbentem rá, mennyire szeretlek… Mintha egy darabot kitéptek volna belőlem, amit itt hagytam. Pedig Isten látja lelkem, nem akartalak bántani.

Azt gondoltam, a bátyám halála ráébresztett arra, hogy az irántam érzett szerelmed csak múló ábránd volt, és az volt az igaz érzelem, amivel a férjedet szeretted.

– Igazi és tiszta érzelem, amit János iránt éreztem, de ahogy irántad érzek, az olyan elsöprő erejű szerelem, amit csak nő érezhet férfi iránt. Amikor nem vagy velem, szinte fizikai fájdalmat érzek. Éjszakákat hánykolódtam, annyira vágytam utánad, hogy sokszor szinte felemésztett a vágy. Nem tudom jobban szavakkal leírni. Most már elhiszed?

– Igen… – fordította felé az arcát Péter. Amikor Hanna ajka az övéhez ért, felébredt a testében az ősi ösztön. de karjában a gyerekkel nem engedhette át magát neki. Elszakította ajkát az asszonytól, és Hanna tudta, hogy eljött az a perc, amikor már nem a szavaikkal bizonyítják egymásnak a szerelmüket. Kivette Péter karjából a kisfiút, aki már szendergett az apja ölében, majd óvatosan beletette a kiságyába. Líviusz átfordította a fejét a másik oldalára, és már aludt is.

Péter nem tudta tovább türtőztetni magát, két lépéssel Hanna mögött termett, és már a nyakán lévő érzékeny pontokat csókolta. Az asszony, bár kellemes borzongás futott végig a tarkójától a feje búbjáig, megfordult, hogy a férfi szája birtokba vehesse az övét, ő pedig érezhesse a másik testének feszülve annak robbanásra kész vágyát. Péter gyorsan megszabadította Hannát a szabadidőruha felső részétől, majd az alatta simuló feszes pólótól. Alig várta, hogy az asszony puha mellei a tenyerébe simuljanak. Nem is tudta, hogy Hanna ilyen gyönyörű. Ahogy az anyaságban kiteljesedett, csípője egy kicsit kiszélesedett, mellei teltebbek lettek, de épp csak annyira, hogy az ő kezébe pont illeszkedjenek. Ezeket a változásokat pedig közvetve ő idézte elő, és ez a gondolat olyan büszkeséggel töltötte el, hogy még mohóbban csókolta, a nyakától lefelé, a mellbimbókon át a hasáig, miközben azt sem tudta, hogy kerültek az ágyra, és mikor vetkőzött le ő is, hogy már csak az alsónadrágja választotta el attól, hogy az asszonyba temetkezzen.

Néhány héttel később…

– Még meg sem köszöntem… – mondta Hanna halkan, miközben fejével a nagy tölgyfa ajtónak támaszkodott.

– Semmi szükség rá, hogy megköszönd. – mosolygott Noémi. – El sem hiszed, milyen boldog vagyok. Életemben nem vettem részt ilyen meghitt esküvőn. – végignézett Hanna fényesen csillámló mályvarózsaszín kosztümjén. Térdig érő feszes ceruzaszoknyát viselt, a hozzá illő kabátka kiemelte vékony derekát. Valósággal ragyogott. Arca kissé kipirult az izgalmaktól, és olyan kislányosan fiatalos és gyönyörű volt, amilyennek Noémi még soha nem látta.

– Én nem tudom, mit művelt veled ez a férfi, de még életedben nem néztél ki ilyen kiegyensúlyozottnak.

– Ez a te érdemed is. Ha akkor nem veszed a kezedbe az irányítást, képes lettem volna addig várni, amíg végleg elszúrom az életemet. Amilyen bolond és büszke vagyok…

– Remélem, tanultatok az esetből. De most már ne ezen gondolkodj. Előttetek áll az egész élet.

Hanna nem szólt egy szót sem, csak sejtelmesen mosolygott.

– Megyek is, mielőtt megint elbőgöm magam! – azzal gyors puszit nyomott barátnője arcára, és már be is pattant Márk kocsijába, aki nem sokkal előbb állt a veranda elé.

Hanna karján végigfutott a hideg, és becsukta az ajtót. Minden vendég elment, Noémiék voltak az utolsók. Halk lépteket hallott a háta mögött. Ránézett a kezére, ami még mindig a lakkozott faajtón nyugodott. A lámpa fénye megcsillant az arany karikagyűrűn, ami ma délután óta az ujját díszítette. Még most sem merte teljesen elhinni. Megfordult. Péter állt mögötte, zakóját már ledobta valahol, inge nyakát is meglazította. A nemrég még szépen csomózott nyakkendője hanyagul lógott a mellkasára. Kellemes borzongás futott végig a testén, ahogy az előttük lévő éjszakára gondolt. A férje… Soha nem képzelte volna, hogy ez valaha is bekövetkezik.

– Végre. Már alig vártam, hogy egyedül lehessünk. – mondta, és átölelte a feleségét, majd a nyakába csókolt.

– Líviusz? Mit csinál? – kérdezte Hanna, miközben kábultan szorította magához a férfit.

– A lehető legjobbat, amit tehet… Alszik… – morogta két csók között.

Hanna boldogan adta át magát az érzésnek. Tudta, hogy most már soha nem fogja elengedni.