Kint havazott, bent jó meleg kályha mellett állt a fa. A hó olvadt róla, már apró cseppekbõl kész tócsa gyûlt össze, de nem bánta. Csak nézte a nagy , hatalmas fát, ami egész a mennyezetig ért. Beleizzadt, amíg behozta az erdõbõl. Sajnálta, hogy a hó leolvad, hiszen fehérben a legszebb. Lassan indult a szekrényhez, amikben a díszeket tartotta.

Egyedül volt. Szerettei rég meghaltak, barátai messze vannak, mint mindig, most is egyedül lesz karácsony éjjelén. Igaz még sem. Hiszen Isten vele van, de ó Uram, néha, olyan jó lenne, ha ember is idetévedne. Sóhajtott fel. Kezében a díszek porosak voltak. Nekiállt letisztogatni õket. Munkától érdes kezében megbújtak a törékeny öreg díszek. Egy kiscsillag, egy angyalka, és persze a gömbök. Elõvette a gyertyákat is. Egyenként csíptette fel a fára a tartókat. Mindegyikbe vékony kis gyertyácska került, enélkül nem lehet teljes az ünnep.

A pulyka illata szétáradt a házban. Kormos a macska a tûzhely körül serte-pertélt , míg Zsivány a labrador méltóságteljesen feküdt a szõnyegen. Tévéje nem volt, nem szerette. Nagyon hangos és semmit mondó mûsorokat látott, ha néha ismerõsöknél belenézett. Jobban szerette a könyveket. Ezekbõl jócskán állt a falon lévõ könyves polcon.

Elhatározta, ha meghal, az iskolára hagyja a régóta gyûjtött könyveit. Kisdiákok néha meglátogatták, és kölcsönkérték féltett kincseit. De õ örömmel adta õket.

A feleségére gondolt, akit már magához szólított az Úr. Ilyenkor hiányzott igazán. Isteni süteményeket sütött, nevetése betöltötte a házat. Most csend volt. Csak õ dúdolgatott egy zsoltárt.

A fára közben felkerültek a díszek. Meggyújtotta az elsõ gyertyát.

Kiment a konyhába és kivette a pulykát a sütõbõl. A madár szépen megpirult bõrét nézve összefutott a nyál a szájában. De ekkor Zsivány morogni kezdett, majd halk félénk kopogás hallatszott az ajtó felõl.

Vajon ki lehet az? Nem várt vendéget. Az órára nézett, késõre jár, nem soká éjfél. Kinyitotta az ajtót és két idõs férfit pillantott meg.

– Bocsásson meg, hogy betörünk magához, de elromlott az autónk.

– Kerüljenek beljebb – invitálta õket, szélesre tárva az ajtót.

A két férfi mosolyogva lépett be a jó illatoktól teli szobába. Zsivány is megnyugodott. Kíváncsian ment és megszaglászta a két idegent. Azok szeretettel simítottak végig a kutya meleg szõrén. Kormos is közelebb

merészkedett.

– Sötét és késõ van. Majd reggel megnézzük mit tehetünk, addig tartsanak velem. Szerény vacsorát készítettem, nem vártam vendéget, de amim van szívesen megosztom.

A két idegen összenézett és köszönettel az asztalhoz telepedtek. Teríték került elõ a ládából és a pulyka már ott ült az asztalon készen arra, hogy elfogyasszák.

Az egyik férfi asztali áldást mondott. Elcsodálkozott, hogy vajon honnan tudják, hogy õ is így szokta? Az idegenek táskáiból sütemények kerültek elõ. Pont olyanok, mint amiket régen a kedves felesége készített neki, mivel tudta, hogy nagyon édesszájú.

Mégsem töltöm egyedül az ünnepet – gondolta.

Elfogyasztották a kései vacsorát. Bor került az asztalra és beszélgetni kezdtek. Inkább õ mesélt. Elmondta, hogy korán elkerült a családjától, dolgoznia kellett, mert sokan voltak testvérek. Elmesélte, hogy tízen voltak testvérek, és már csak õ él. Végigdolgozta az életét, és most már csak arra vár, hogy az Úr õt is magával vigye, hogy csatlakozzon a szeretteihez.

Sorban hunynak ki a gyertyák a fán. Nyugovóra kellett térniük.

Eljött! – suttogta az egyik vendég. Halk imát suttogtak az öreg ágya mellett.

Gyorsan itt a reggel. A napfény bebújik az ablakon és megsimogatja az öreg, ráncos nyugodt, békés arcát, amin apró mosoly suhan végig. Mintha angyalok szárnya csiklandozta volna meg.

A két ágy érintetlen. A vendégek is eltûntek.

Csak egy levél az asztalon.

Még nem jött el az idõ, de már várlak.